Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
Képzõmûvészeti tehetségek felismerése az iskolában

Gyarmaty Éva pedagógus rövid áttekintést ad a rajzfejlõdés folyamatáról. Fontos megállapítása, hogy a mûvészeti tehetség korai megnyilvánulása viszonylag ritka. A tehetségek arról ismerhetõek fel, hogy rajzaik már gyermekkorukban rendkívül realisztikusak, komplexek és strukturáltak. A képzõmûvészeti tehetségek családjaiban mindig található mûvész vagy kézmûves. A cikk bemutat néhány vizuális tehetségvizsgáló eljárást és tesztet.

A tehetség tanulmányozásának hosszú és kiterjedt történelme van már, a vizsgálódások azonban nagyrészt az intellektuális tehetségek irányában folytak és folynak. Különösen a pszichológia helyezi elõtérbe az intelligenciatesztekkel mérhetõ tehetségek vizsgálatát. Az utóbbi idõben viszont fokozatos változás történik. Egyre több kutató foglalkozik az olyan területeken megjelenõ kiemelkedõ képességekkel és teljesítményekkel, amelyek nem mérhetõek intelligenciatesztekkel. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a tehetség nem lehet területektõl független. Valamelyik tudományban, mûvészeti ágban vagy az emberi tevékenységek valamely egyéb területén kell hogy megmutatkozzon és teljesítménybe forduljon a kiemelkedõ képesség (Winner–Martino 1993).

A normális rajzfejlõdés megismerésére bõséges irodalom áll rendelkezésünkre. A kutatók különösen a fejlõdéslélektan és a gyermekklinika területein foglalkoztak mélyrehatóan a gyermekek képzõmûvészeti képességeinek alakulásával.
A gyerekek kétéves koruk körül kezdenek el firkálni. Három-négy éves korukra már képesek egyszerûbb alakokat felismerhetõ formában megjeleníteni. Geometriai formák és vonalak kombinációi alkotják rajzaikat. Ábrázolásmódjuk sematikus, a körvonalakat nem tudják megragadni, csupán sémákat, geometriai formákat használnak. Az ember például egy kör, melybõl vonalak állnak ki, a kutya fekvõ ovális, lábai pálcikák.
Az óvodáskor rajzai megdöbbentõen kifejezõk és kreatívak. A gyerekek nem a valóságot ábrázolják. Képzeletük alakítja rajzaikat, játszanak a színekkel, formákkal. A realitás még nem köti õket, a nap lehet zöld, a papa nagyobb, mint a ház. Ez a konvencionalitás elõtti idõszak. Az iskoláskorra tehetõ a valósághoz fordulás. A gyerekek szeretnék a világot valósághûen ábrázolni. Már rendelkeznek annyi ismerettel és kézügyességgel, hogy kontrollálják a színeket és a vonalakat. Rajzaik elvesztik újszerûségüket, színességüket. Egy ötéves rajzát össze lehet téveszteni egy felnõtt expresszionista mûvével, egy tízévesé semmilyen irányzat mûvészi alkotásával sem azonosítható.
A tehetségek is elvesztik azt a szabad, új szemléletû mûvészetet, amely az iskoláskor elõtti idõre jellemzõ. Tizenéves korban realisztikusan ábrázolnak. De míg mások elveszítik kedvüket a rajzoláshoz, a tehetségek megerõsödött képességekkel lépnek tovább. Ekkor felszabadulnak, és kialakítják saját stílusukat. A konvencionalitás elõtti fázis és a konvencionalitás fázisa mind az átlagos, mind a tehetséges gyerekeknél megvan, de a konvencionalitás utáni fázist csak a mûvészek érik el (Winner–Martino 1993).

A képzõmûvészeti tehetség fejlõdése
Gardner (1980) a mûvészek elõbb leírt esztétikai fejlõdését U alakúnak írja le. Az iskoláskor elõtti rajzok megdöbbentõen újszerûek, kifejezõek, imaginatívak. Utána a realisztikus ábrázolás idõszaka következik, és az átlagos képességûek ábrázolókészsége felnõttkorra megragad azon a szinten, amilyen tizenévesen volt. A mûvészek képesek a realisztikus idõszakban nyert ismeretek és technikák birtokában újra felvenni a korábbi játékosságot, szemléletet, és képzeletüket immár magasabb szinten engedik szabadon alkotásaikban.
A vizuális területen tehetséges gyerekek ugyanazokon a rajzfejlõdési fázisokon mennek végig, amelyeken átlagos társaik, legfeljebb hamarabb kezdenek rajzolni, és gyorsabban fejlõdnek ezen a téren. (Bár Picasso azt állította magáról, hogy soha nem rajzolt gyermekrajzot, valószínûleg arról van szó, hogy igen gyors volt a fejlõdése.) Rajzaik hamar elérik a realisztikus szintet. Nagyon sok részletet rajzolnak, három-négy éves korban már képesek a perspektívát is ábrázolni (Gardner 1980).
A talentumok a képzõmûvészetben általában nem tûnnek fel olyan korán, és nem olyan gyorsan bontakoznak ki, mint a zenében. Ez az oka annak, hogy a képzõmûvészetben kivételesek az ifjúkori nagy tehetségek, viszont nem ritka, hogy a talentum viszonylagosan késõn nyilvánul meg (Révész 1918).

A korai vizuális mûvészi tehetség valóban ritka. A képzõmûvészet terén kiemelkedõk általában 8-10 éves kor után mutatnak csak tehetséget. A zene formálisan jobban szervezett, alapvetõ szabályosságai inkább lehetõvé teszik a teljesítményt már kevés tapasztalat birtokában is. A korai zenei tehetségek is elsõsorban az elõadó-mûvészet terén és nem a komponálásban kiemelkedõek. Ha a komponista csodagyerekek számát a korai képzõmûvészeti tehetségekéhez hasonlítanánk, nem találnánk lényeges különbséget (Winner– Martino 1993).
A tehetségek rajzai realisztikusak, felnõttesek, komplexek és strukturáltak. Jól tudnak mások stílusában ábrázolni. Ugyanakkor kézírásuk nem jobb, mint másoké (az írásfejlõdés független a rajzfejlõdéstõl) (Goldsmith–Feldman 1989). Bár a legtöbb tehetség a realisztikus ábrázolással tûnik ki, némely esetben kiemelkedõ a rajz esztétikuma, a formák, színek, a kompozíció, a rend, a tisztaság, a gazdagság sorolja õket a primitív mûvészetekhez.
A vizuális mûvészi tehetségek már gyerekkorban egy-egy témán dolgoznak, lényegében tanulmányozzák azt. Eytan izraeli kisfiú jármûveket rajzolt, ezeket sokkal magasabb szinten tudta ábrázolni, mint az emberi figurákat (Golomb 1992). Yani, a kínai Wang festõ tehetséges kislánya hétéves koráig csak majmokat festett (Goldsmith–Feldman 1989). Mivel sokat foglalkoznak egy-egy témával, valóban kiemelkedõ szinteket érnek el. (Átlagos képességû gyerekeknél sem ritkaság azonban, hogy egy-egy témán hosszabb ideig dolgoznak, ezért ez nem alkalmas a kiemelkedõ képzõmûvészeti képességek azonosítására [Gardner 1980].)
A rajzfilmfigurák rajzolásában, másolásában is kiválóak lehetnek a korán megnyilvánuló tehetségek. Ezek a figurák sokkal sematikusabbak, mint a valóságos dolgok, ezért Gardner (1980) úgy véli, menekülés is lehet ezeknek a témáknak a választása, hogy a realisztikusságot könnyebben elérjék.
A tehetséges gyerekek gyakran egész fantáziavilágot alkotnak, és jobban szeretnek ebben a képzeleti világban rajzolni, minthogy a formákkal kísérletezzenek. Így is nagy gyakorlatra tesznek szert, mert rengeteg rajzot készítenek, és igen kitartóan rajzolnak. Például Eytan kétévesen több mint negyed órán át rajzolt általában (Golomb 1992), Yani 4000 festményt készített három év alatt (Goldsmith–Feldman 1989). A rajzolás ezeknél a gyerekeknél teljesen belsõleg motivált, gyakran menekülés az unalom elõl a fantáziába (Winner–Martino 1993).
Gardner (1980) szerint a mûvészi tehetségek nagy gyûjtõk is, úgy elégítik ki vizuális ingerek iránti éhségüket, hogy körülveszik magukat képzeletük képeivel és olyan tárgyakkal, amelyek tetszenek nekik.
A tehetségek fejlõdésében a környezet hatásának meghatározó szerepét példázza az a tény, hogy jelentõsen több lány jelentkezik mûvészeti tehetséggondozó programokra, a férfiak aránya mégis sokkal nagyobb a mûvészek között (Fox–Zimmereman 1985). Ennek okát nem a képességekben, sokkal inkább a karrierrel kapcsolatos attitûdben kell keresni, amelyet a környezet elvárása és egyéb jelzései nyilván alapvetõen befolyásolnak.

A család és az iskola szerepe
A képzõmûvészeti tehetségek családjában mindig található mûvész vagy kézmûves vagy valamilyen esztétikai területen dolgozó (Goldsmith–Feldman 1989). Így legtöbbször a család tagjai is elkötelezettek a mûvészetek iránt, de nem feltétlenül mûvészek. Lehetséges, hogy ahol a családot nem érdekelte a mûvészet, ezért nem fedezték fel a gyerek tehetségét, ott a megmutatkozó képesség nem kapott megerõsítést, és elsorvadt.
A család hatása nem a gyerek képességeinek a fejlesztésében jelenik meg. Ezek a gyerekek általában maguk fejlõdnek, a vizuális problémákat szeretik maguk megoldani. Kivételek persze vannak, például Yani ambiciózus apja, aki maga is festõmûvész volt, pályafutását lánya karrierje érdekében félbeszakította, és rajzórákat adott neki (Goldsmith 1990). A család azonban általában inkább támogatja, segíti, és kevésbé tanítja a tehetséges gyerekeket. A szülõk biztosítják az alkotáshoz szükséges anyagokat, megõrzik és rendezik gyerekeik rajzait (Gardner 1980).
A képzõmûvészeti tehetségek fejlõdésével foglalkozó szakemberek egyhangúlag azon a véleményen vannak, hogy az iskolai oktatás semmiképpen nem segít, inkább ront a tehetségeken. A tehetségek tartanak a mûvészeti oktatástól, úgy gondolják, hogy az ilyen oktatás szükségtelen, és rombolhatja tehetségüket (Gardner 1980). Sloane és Sosniak (1985) szobrászmûvészek életútját vizsgálta, és közülük egyetlen egy sem akadt, aki bármi jót mondott volna a hivatalos mûvészeti oktatásról.

Az iskolai tanítás általában nem szolgálja a tehetséges gyerekek megfelelõ fejlõdését. A tehetségek inkább iskolán kívül mutatkoznak meg. Saját tapasztalatom azonban azt mutatja, hogy ezen szabály alól is vannak kivételek. A csepeli Tejút Utcai Általános Iskola harmadikosai rendre elvittek minden képzõmûvészeti díjat. Az osztály nem kiválogatott gyerekekbõl állt, tanítójuk azonban elsõ osztályos koruktól kezdve tudatosan foglalkozott mûvészeti nevelésükkel, és az eredmények szerint igen hatékonyan tette ezt.
A vizuális nevelés egyik különleges példája a kínai rajzoktatás. Kínában az átlagos gyerekek is felnõtt módra rajzolnak, mert egészen kicsi koruktól kezdve tanítják õket erre. Másolniuk kell a felnõttek rajzát. Elõször egyszerûbbeket, majd egyre összetettebb rajzokat. Sémákat tanulnak meg, ahogy nálunk a szépírást, vagy ahogyan a fõiskolán a logopédusoknak tanítják, hogyan kell kacsát, nyuszit stb. rajzolni. A mûvészet így megreked, az egymást követõ nemzedékek mindig csak ugyanazt reprodukálják. A kínai oktatás azon alapul, hogy a gyerekek utánzással tanulnak a legjobban. Filozófiája: „Miért kellene a gyerekeknek megkeresniük a megoldást, ha a felnõttek már megtalálták?” (Winner–Martino, 1993).

A képzõmûvészeti tehetség azonosítása
A képzõmûvészeti tehetségek azonosítása igen nehéz. A standardizált tesztek eléggé bizonytalan eredményeket adnak, akár a mûvészi rajzkészséget, akár a kreativitást mérõ eljárásokat tekintjük (Khatena 1992; Winner–Martino 1993). Az azonosításban legtöbbször ajánlást és nem standardizált rajzvizsgálatokat, viselkedési és életrajzi adatokat használnak.
Khatena (1992) a képzõmûvészeti tehetségek azonosítására egy többféle eljárásból álló vizsgálati anyagot dolgozott ki. Az anyag elsõ része Torrance és Guilford kreativitásmérõ tesztjeinek figurális altesztjeit tartalmazza. Ezt követi a Khatena–Torrance-féle Kreatív Személyiségjegyek Kérdõívek eredményeibõl összeállított, úgynevezett kreativitásmutató. Ezután az egyén mûvészi viselkedését vizsgáló, igen hosszú és bonyolult értékelõlista kitöltésére van szükség („Sokat rajzol”, „Szeret az alapötlethez részleteket hozzáadni” stb.). Az értékelõlapot kitöltheti a tanár, maga a diák vagy az õt ismerõ más személy. Végül Khatena minél több információ beszerzését javasolja.
Winner és Martino (1993) számos standardizált mûvészeti értékelõskálát és kreativitásmérõ tesztet felsorolva megkérdõjelezik azok használatát, mivel szerintük a mûvészeti tehetségnek nincs meggyõzõ definíciója, a tesztek nem veszik figyelembe a képzõmûvészet különbözõ ágainak megfelelõ speciális képességeket, és nincs semmilyen bizonyíték arra, hogy a tesztek által azonosított tehetségek valóban kiemelkedõbbek másoknál.
A tesztekhez képest sokkal nagyobb hatékonyságot tulajdonítanak a különbözõ informális eljárásoknak. Ebbe a kategóriába tartozik a jelölés, amikor maga a diák, tanára vagy szülei azonosítják a tehetséget. A nem standardizált rajztesztek is széles körben használatosak, amikor a jelöltnek például egy történetet kell rajzban elmondania, emlékezetbõl kell lerajzolnia egy képet, vagy három rajzot (ház, rohanó ember, játszó gyermekcsoport) kell fél óra alatt készítenie. Egyre gyakrabban használják az azonosításban a vázlatgyûjtemény elemzését. Értékelõlistákkal viselkedési és életrajzi adatok alapján végeznek azonosítást. A kiválasztásban gyakori szempont az iskolai teljesítmény is. A számos eljárás közül azonban egy sincs, amely igazán kipróbált és bizonyítottan hatékony lenne (Winner–Martino 1993).

A képzõmûvészeti tehetség megítélésében is a tehetség azonosításában általánosan elfogadott szabályok érvényesek. A legbiztosabb tehetségazonosítás a tehetséggondozás. Ha a gyerekeknek lehetõséget adunk a folyamatos képzõmûvészeti tevékenységre, és figyelemmel kísérjük eredményeiket, a tehetségek könnyen észrevehetõek, bármilyen nehéz is a tesztek általi azonosítás.

A szakirodalmat áttekintve összegyûjtöttem a képzõmûvészeti tehetségre jellemzõ néhány tulajdonságot és életrajzi elemet, amelyek jelzõértékükkel segíthetnek a szakértõ megfigyelésben.

Már kétévesen tudnak felismerhetõ alakokat rajzolni.
Sok részletet ábrázolnak gyerekkorban a rajzaikon.
Rajzaik realisztikusak.
Ügyesen tudnak másolni.
Rengeteg idõt töltenek rajzolással.
Szeretik magukat rajzban kifejezni.
Kiváló a vizuális emlékezetük.
Vizuális feladatokban kiválóak.
Vizuális memóriájuk különlegesen jó.
A változásokat a képen jól észreveszik.
Képekben gondolkodnak.
Rajzaikban újszerû elemek, ötletek mutatkoznak.
A képzõmûvészeti tehetség képességei

A vizuális mûvészi tehetség nem függ össze az általános intelligenciával. Semmiféle bizonyítékot nem találtak a kapcsolatra, jóllehet számos próbálkozás történt a feltárására. Khatena például mégis határozottan állítja, hogy azok a tanulók, akik mûvészeti területen kiemelkedõen tehetségesek, általánosan is kimagaslóak a szellemi képességeikben (Khatena 1992).
A rajzolási készséget mint az intellektuális érettség egyik mutatóját alkalmazta tesztjében Goodenough (1926). Minél több részletet ábrázol a gyerek az emberrajzon, annál intelligensebbnek tartatik. Kiderült azonban, hogy a rajzhányados csak igen kevéssé korrelál az intelligenciahányadossal. Ellentmondani látszik az intelligencia és a rajzkészség összefüggésének az is, hogy bár bizonyos vizsgálatok szerint az értelmi fogyatékosok rajzszintje alacsonyabb az átlagos intelligenciájú gyerekek rajzszintjénél, számos értelmi fogyatékos és autista gyermek kiemelkedõ rajzkészséggel rendelkezik (savant szindróma).

A savant szindróma különleges kihívás a tehetségekkel és csodagyerekekkel foglalkozó szakemberek számára. Az egy-egy területen elszigetelten megjelenõ képességek ezeknél az egyéneknél extrém ellentétben állnak általános szellemi képességeikkel. Alkotásaik technikailag tökéletesek lehetnek, de a mûvészi alkotásoktól megkülönbözteti õket a kreativitás hiánya. A savantoknak a kiemelkedõ képzõmûvészeti tehetségekkel megegyezõ tulajdonságaik – a kiváló finommozgás, fejlett téri-vizuális felismerés és emlékezet – teszik lehetõvé, hogy az átlagosat messze meghaladó szinten rajzoljanak.
A savantoknak általában egy-egy kedvenc ábrázolási eszközük van. Ritkán színes az ábrázolásuk. Folyton csak rajzolnak, jellemzõ rájuk, hogy a rajzolás jelenti az örömet számukra és nem a kész mû. Némely feltételezés szerint rajzaikon keresztül kommunikálnak, de mivel nem nagyon foglalkoznak a rajzaikkal, ez az állítás nem tûnik igaznak.
A savantok nem mennek keresztül a szokásos rajzfejlõdésen, sohasem firkálnak, mindig alakokat rajzolnak, ritkán embert. Rajzaik teljesen realisztikusak. A különálló részleteket rögtön meg tudják rajzolni, nem kell vázolniuk. Eidetikus képességnek gondolták ezt, de normális eidetikusok nem tudnak jól rajzolni. A savantok valószínûleg nem tudják a tárgyak általános formáját megragadni, csak pontosan azt adják vissza, ami vizuálisan eljut hozzájuk.
A normális képességû tehetségesek épp azért nem tudnak olyan korán megmutatkozni, mert más képességeik megakadályozzák a tisztán realisztikus rajzolást. Egyéb képességeik fejlõdnek, a rajz azokkal együtt kell hogy mûködjön (Winner–Martino 1993).
A savant szindróma Gardner többszörös intelligencia elméletének (Gardner 1983) egyik fontos bizonyítéka, amely szerint számos különálló intelligencia együttmûködése által jön létre az értelmes emberi tevékenység. Az egyik intelligenciában mutatott szint teljesen független a többi intelligencia területén elért eredményektõl. Így a képzõmûvészeti tehetségben a téri-vizuális intelligencia a meghatározó, és az intelligenciát mérõ hagyományos eljárások által preferált nyelvi és logikai-matematikai intelligenciáknak kis szerep jut csak.
Az átlagosnál gyakoribb a balkezesség és a kétkezesség a mûvészek között, és ezzel összefüggésben a verbális deficitek is gyakoribbak. Elsõsorban betûfelcserélési, kihagyási, félreolvasási nehézségeik vannak. Egyes feltételezések szerint azok a tehetségek, akik a vizuális-téri tehetség mellett verbális képességekkel is rendelkeznek, ez utóbbi területet választják, mivel a nyelvi készségeknek a kultúrában nagyobb értékük van; és ezért van az, hogy a mûvészek között aránytalanul nagyobb számban fordul elõ jobb agyféltekei dominanciát és nyelvi deficitet mutató egyén (Winner–Martino 1993).

Ugyanakkor Geschwind (1984) már korábban kimutatta vizsgálataiban, hogy a kiemelkedõ vizuális-téri képességek gyakran járnak együtt verbális deficitekkel, és már a magzati korban a kialakuló dominanciák a szabályostól eltérõek lehetnek. Az idegsejtek a fejlõdés során harcolnak a fennmaradásért, és ebben a harcban némelyeknél a jobb agyféltekei idegsejtek erõsebbek (vagy a baloldal gyengébb). Geschwind és munkatársai feltételezték, hogy a jobb agyféltekei dominancia okozza mind a deficiteket, mind a kiemelkedõ vizuális képességeket („pathology of superiority”). Ez az elmélet magyarázatot ad arra, hogy miért gyakoribb a verbális deficit a mûvészeti területeken eredményes személyeknél.
Bizonyos megfontolások minden egyéb ellentmondás mellett arra engednek következtetni, hogy a mûvészi képességek nem teljesen függetlenek az általános intellektuális képességektõl. Tekintettel arra, hogy a kiemelkedõ mûvészeti alkotások létrehozásában a kreatív gondolkodásnak legalább olyan szerepe van, mint a téri-vizuális és finommotoros képességeknek, és a kreatív gondolkodási képesség elõfeltétele bizonyos szintû intelligencia, a képzõmûvészeti tehetségeknek általános értelmi képesség terén is megfelelõ színvonalat kell elérniük.

Gyarmaty Éva

Forrás: www.oki.hu



Gyarmaty Éva