Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
HUNN-SZÉKELY ÍRÁS

Avagy kitõl származunk? Finnugor vagy szkhíta eredet? Lapozgatva a Révai nagy-lexikon oldalait, érdekesebbnél érdekesebb írásra lehet bukkanni. Nem csak az internet, de az írott irodalom is rejthet néha érdekes témákat. Több 10 ezer oldal és érdekesebbnél érdekesebb képek. Kerestem a hunokkal kapcsolatos leírást, és a címszavak között megjelent a hunn mondák, majd a Hunnok csatája és utána a hunn-székely (Hunn-szkhíta írás) írás ismertetése. Eredetileg azt kerestem, vajon ki, mikor és miért adta a magyar Szent Koronát Istvánnak, s így jutottam el lépésrõl lépésre ezekre az oldalakra.

A következõket írja a Lexikon 10. Herold-Jób kötet 382. oldalán. Szó szerint idézem, majd felteszek egy kérdést.
„Hunn-székely írás (hunn-szkhíta írás). Középkori krónikáink, Kézai, Márk stb. szerint a székelyeknek különleges írásuk volt, melyek Thúróczi, Oláh M. és Verancsics A. szerint pálcikákra róttak (lásd. rovásírás), és kevés betûvel sokat tudtak kifejezni. (Folyt a a beszúrt rovásírás cikk után).
Rovásírás (lásd Révai: 16. kötet Racine-Sodoma 394. oldal)

A maradandó gondolatközlésnek (írás), tehát betûvetésnek az a módja, hogy az írásjeleket (betûket, szótag- és fogalomjegyeket) kézzel róják lágyabb anyagba, rendszerint fába. Szûkebb értelemben a magyar régiségtudomány azt az írásmódot érti rovásíráson, melynek emlékei javarészt Székelyföldön, egyébként pedig XII.XVII sz-i kéziratokban maradtak fenn, s amely írásmódot régebben „hunn-magyar” „hunn-székely” és „hunn-szittya” írás néven ismertek.

A magyar honfoglalást követõ századoktól egészen a az újabb korokig határozottan nyomon követhetõ az a tény, hogy a magyarság Ázsiából magával hozott olyan írásmódot, mely merõben eltért a Nyugat- és Dél-Európában dívó írásmódoktól úgy technikája mint betûformája dolgában. Régészeti szempontból viszont nagyon hasonlított az indogermán,sémita és középÁzsiai ó-töröknépek rúna-szerû f4eliratos emlékeihez. Ha a XII-XIII. századi latin nyelvû Nemzeti Krónika és Kézai Simon 1282 körüli krónikájának adatától, az utóbbiak ne pontos volta miatt, el is tekintünk, az 1488-iki Turóczi János féle krónika elõszava határozottan megmondja , hogy a „mi idõnkben is e nemzet egy része mely az ország erdélyi határain lakik,bizonyos jeleket ró fára s az efféle írásmóddal betûk gyanánt él.” S ugyancsak Õ: „Ezek a székelyek, kik scythiai betûket még el nem felejtették, azokat nem tinta és papiros segítségével, hanem pálcákra metszés mesterségével, rovás módjára (dicarum ad isnstar) használják.” Utána aztán Bonfini, Oláh Miklós, Verancsics Antal, SzamosköziIstván, továbbá Joannes Boemus, Veit Gailel, Benczédi Székely István, valamint a Sebestyénnél (A magyar Rovásírás hiteles emlékei, Rovás és Rovásírás) felsorolt történelmi források mind igazolják egy ilye külön magyar írásmód létét. Azokkal szemben, akik az ilyen írásmód lehetõséget tagadták, a kérdést az 1515-iki konstantinápolyi felirat 1554-iki hiteles másolatának felfedezése és a dán Thomas Vilson és Sebestyén Gyula által történt megfejtése végérvényesen eldöntötte. Nyomban utána elõkerült az a naptárszöveg is, melyet egy régi rovásfáról Marsigli olasz gróf Buda visszafoglalása után a Székelyföldön másolt le. Ezt a Bolognában õrzött másolatot Sebestyén fejtette meg és adta ki. Szerinte a Naptár XV. Századi, tehát középkori nyelvemlék is egyszersmind.

Annak pedig a nemzetközi tudományban is rendkívüli jelentõsége van, hogy a Marsigli másolata szerint is a szöveg a székely – rovásírás lapjaira kígyózó sorvezetéssel volt felróva. Ezekkel igazolható ugyanis, hogy a görög, ó-itáliai és ó-germán busztrofedonos feliratok szövege rovásbotokról lett szolgailag lemásolva és felvésve. A XVI. Századból a konstantinápolyin kívül még két emléket ismerünk. Az egyik a csíkszentmiklósi templom oratóriumának felirata 1501-bõl (lásd ábra), amelyt sajnos csupán Dezsericzky nyitrai piarista mûvébõl és a marosvásárhelyi Teleki-könyvtár egyik kéziratából ismerünk. A Sebestyén Gyula által rekonstruált szöveg jobbról balra haladó olvasása így hangzik: „Urnak születésétül: fogyván: írnak: ezeröt: százegy : esztendõbe: Mátyás: János: Estyán: Kovács: csenálták: Mátyásmester: Gergelymestercsenálták” A másik emléke a Rovásírásnak a Telegdi János szerezte 1598-iki Rudimenta priscae Hunnorum lingvae stb. címû mû, amelybõl az ábécét a következõ ábrán közöljük. Telegdi ugyan már nem a régi székely rovásokból merítette ismereteit, azért nem is értelmezi pontosan az írást; mégis nagy érdeme, hogy megmentette számunkra a Rovásírás összes 32 jegyének jelentését. (Lásd: Sebestyén Gyula, A magyar rovásírás hiteles emlékei, Budapest 1915).
A XVII-XVII. sz.-okból Szamosközi pár sornyi írott szövegén és az énlakai unitárius templom feliratán kívül egyéb emlékünk nincsen, viszont számos írott emlékünk van, amely azonban inkább csak irodalmi közvetítésnek tekinthetõ, mert javarészük –tudatosan vagy öntudatlanul- Telegdi Rudimentáira megy vissza.
A XIX. Sz. folyamán aztán a germán rúnák (ó-északi rún=titok), a szumir eredetû babilóniai okiratok, az egyiptomi hieroglifek, az Orchon és Jenisszeividéki ó-török feliratok megfejtése már határozottabb mederbe terelte a rovásírás tanulmányát is. Megemlítendõk e részben báró Orbán Balázs, Szabó Károly és Fischer Károly Antal úttörõ tanulmányai (A hunn-magyar írás és annak emlékei 1889), valamint dadai Király Pál dolgozata (Researches in Hunno-Scythic, kny. a Table Babylonian & OrientalRecord c. folyóirat 1893. évfolyamából). Nagy Géza már 1890. vitatta a székely rovásírásnak a középÁzsiai ó-török feliratos emlékekkel való összefüggését. Végre Sebestyén Gyula 1909. megjelent Rovás és rovásírás (Magyar Néprajzi Könyvtár II. kötete) c. mûvében (s elõzõleg az Ethnographia 1903-04. és 1906-07. évfolyamaiban egybegyûjtötte mindazt az emléket és tudományos eredményt, ami a rovásírásra vonatkozólag azon idõpontig kritikailag felhasználható volt. A M. Tud. Akadémia megbízásából ugyanõ készítette el az összes emlékek facsimilés albumszerû kiadását (A magyar rovásírás hiteles emlékei , Budapest 1915). Utána a kérdéshez hozzászólott Kemenes Antal (Székely rovásírás és a Tulajdonjegyek, Budapest 1914) s e tárgykörbe vágnak még Mészáros Gyulának és Supka Gézának a nagyszentmiklósi aranykincs feliratairól adott olvasásai (1915). Itt említendõ meg, hogy a kérdés érdekkeltõ volta számos hamisítványt is eredményezett. Ezek közül a legnagyobb kihatású talán a Tar Mihály féle volt. A Karacsay-Kódex hat énekét Fadrusz János Tar betûivel rávéste a zilahi Tuhutum emlékre. Ennek szövege szintén hamisítvány, amennyiben a Somogyi Antal- féle rovásírásos kéziratokból való.

A kérdés mai állásában megállapítható, hogy:
1. A mai Magyarország területén legalább is a XVI. századig ismeretes volt olyan rovástechnikájú írásmód, amely a középázsiai ótörök írással némi összefüggésben állott.
2. A magyar rovásírás eredetében és típusában visszamegy a föniciai rovásjegyekre, tehát az ugyanazon eredetre visszavezethetõ pelazg-ógörög-etruszk-óitál és germán rúnacsoport közép-tengermelléki nagy családjába tartozik. 3. A magyarországi rovásírás Európában legutolsó élõ emléke a jobbról balra induló és kígyózó vonalban „ökörszántás” útját utánzó õsi ú.n. busztrofédon írásnak.
4. A magyarországi rovásírásban vannak olyan õsi elemek és késõbb középkori magyar eredetû járulékok, melyek az ótörök rovásírás mindenik fajtájától megkülönböztetik.
5. A magyarság ázsiai kultúréletére világosságot vetõ számrovás fogalmát és technikáját a mai Magyarországgal szomszédos népek a magyarságtól vették át; erre mutat a horvát, vend, tót és cseh nyelv „rovas”, a rutén „ravas”, a szerb és bolgár „rabos”, az újgörög „ravasi”, az oláh „rebus, revas” s a délnémet „rabisch, rabusch” átvétel.

Ennek a rovásírásnak az ábécéjét kiadta 1598 Telegdi János, de mûve csak a dr. Sebestyén Gy. Által fölfedezett giesseni és hamburgi kéziratos másolatban maradt fenn.
A XVII. sz. magyar tudósainál nagyon elterjedtek ezen abc-nek kurzív jellegûvé torzított változatai, melyek közül legismertebb a Bél-Dezsericzky-féle. Ilyen kurzív jellegû betûkkel készült az udvarhelyi énlakai unitárius templom fölirata is, mely éppen ezért nem számítható a rovásírás hagyományos emlékei közé. Ilyen csak egy volt ismeretes, az 1501. évi csikszentmiklósi fölirat, de ez is csak két 1750. körül készült másolatban maradt fenn. Ehhez járul egy 1515. évi konstantinápolyi fölirat, melyet nemrégiben fedezett föl Babinger Ferenc, Deruschwam János 1553-55. évbeli törökországi utazásának az augsburgi Fugger levéltárban levõ eredeti kéziratában. A föliratot az Ali pasa-féle karaván-szeráj istállófalába épített márványkõrõl másolta le: azt írja meg benneKeteji Székely Tamás, hogy László király követét, Bélai Barnabást, két két évig váratta a szerájban I. Szelim szultán.
E fölirat után teljesen eldõlt a hunn-székely-szkhíta írás kérdése, melynek eredetiségében sokan kételkedtek, bár voltak akik rámutattak a mongolföldi ó-török betûjegyekkel való hasonlóságokra, Sebestyén Gy. Pedig bebizonyította, hogy a Közép-tenger mellékén keletkezett rovásírás közös eredetû családjába tartozik, melybõl eredt az ó-török írás, germán rúna, ó-itál, etruszk, görög-pelazg, fõniciai-sémi és ibériai írás.
V.ö. Szabó K., A régi hunn-székely írásról (Budapesti Szemle 1866); Hodoly L., A székely v. régi magyar írás eredete (Pozsony); Moldován G., A latin, cyrill, deák és székely írásjegyek kérdése a románoknál (Budapesti Szemle 1887, 52. füz); Réthy L., Az ú.n. hunn-székely írás (Archeológiai Értesítõ 1888, 54. füz)> Fischer K.A., A hunn-magyar írás és fennmaradt emlékei (Budapest 1889); Király P., Researches in Hunno-Scythic. Babylinian and Oriental Record. VI. No.10 (London 1893); Nagy G., A székely írás eredete (Ethnographia 1895, 269. l.); Borovszky S., A hunn-magyar rokonságról (u.o. 1894, 101. l.); FadruszJ. Rovásírásunk származása (Budapesti Hirlap 1902. dec. 25.); Herman O., Az õsszám és az õsbetû irodalmunkban (Archeológiai értesítõ 1903, 250. l.) Sebestyén Gy., Rovás és rovásírás (Ethnographia 1903-1904, 1906-1907 évf. s külön lenyomatban Budapest 1909, 145 ábrával); Babinger Ferenc, Konstantinápolyi rovásírásos magyar nyelvemlék 1515-bõl, Sebestyén Gy. Glosszáival (Ethngrapshia 1913, 129., 139. l.).

A hunn-székely írás taglalásán túlmenõen még egy passzus található a Révai lexikon ugyanezen oldalán (10. kötet, Herold-Jób alcím 382. oldal). A passzus címe: Hunn-szittya népek. És ez az a pont, ami miatt e cikk megszületett.
Hunn-szittya népek: Az ó- és népvándorláskori lovas nomádok összefoglaló neve, akikhez számították a hunokon és szkithákon kívül a parthusokat, alánokat, jászokat, magyarokat, avarokat, bolgárokat, kozárokat, és kunokat. E népek azonban különbözõ eredetûek és nyelvûek voltak: nemcsak turánok (török-tatárok és finnugorok) voltak közöttük, hanem kaukázusiak és iránok is, akik azonban összekeveredtek s életmódban, szokásokban, erkölcsben, viseletben hasonlókká váltak egymáshoz.
Nagyon sokan vitatkoznak azon, hogy a magyarok vajon a hunok leszármazottai-e (mint ahogy a történelmi leírások szerint a VI. sz. elsõ évtizedében ez a törzs aKaukátuson áttörve az ázsiai tartományokat többször is végigdúlta, majd egyik fejedelmük Gorda áttért a kereszténységre és a bálványokat bezúzta, de testvére Muger (Magyar?) vezetésével fellázadtak, megölték Gordát és visszatértek eredeti hitükre. Ezután ismét kér király vette át az uralmat, s vezetésük alatt két nemzetre oszlotta, melyek nyelvben, szokásokban s viseletben egyformák voltak egymással. A Maeotistol nyugatra tanyáztak a kutugorok vagy ulziagirok, keletre az utugorok vagy másnéven szabirok vagy hunugurok. Nem sokkal ez után az avarok uralma alá kerültek majd 630 körül felszabadultak az avarok uralma alól, egyesültek a hun törzsekkel, s így a hunn nemzet lassanként a politikai átalakulásnak megfelelõen részbena bolgátokban, résziont a honfoglaló magyarokban (kabar-kún nép) részint az ogiztörökökben vagy uzokban (kunokban) olvadt föl.

Mi volt a hun nép eredeti nemzetsége: mongol vagy török? - az nincs eldöntve. De annyi bizonyos, hogy az európai hunnok az „r”-ezõ török nyelvet beszélték, melybõl valók a magyar nyelv legrégibb török elemei (Pl.: ökör, tenger, borju, ami a törökben: öküz, teniz, bozaghu), s amelynek egyik dialektusa volt a közép volgai csuvasok nyelve.
Tehát az eredeti vita, hogy a magyarok a a távolkeleti szkhíta, mongol, török eredetbõl vagy a ma északinak minõsített finn – és ugor rokonságból származik-e, ez szerintem értelmetlen.
Ha bárki veszi magának a fáradságot, és végiggondolja Európa olvasztókemencéjében lezajlott népi keveredés forrongását, akkor rájön arra is, hogy attól, hogy jelenleg a finnek északon, a Balti országok környékén található, miközben korábban valahol egészen másutt mocorogtak. De ugyanez érvényes a Kievi-bolgár fejedelemségre is. Hol van Kiev? És hol van Bulgária? Tehát nem az a kérdés, most mit hiszünk a jelenlegi térképek alapján, hanem az, hogy lehetséges volt-e adott esetben egy olyan nyelv, írásfajta, amelyik a korábbi idõkben ugyanazokra a közös gyökerekre vezethetõk vissza, csak a menet közbeni ráhatások eredményeként alakultak át másmilyenné. Nem hiszem, hogy bárki ma hitelesen ki merné jelenteni, hogy pl a finn-ugor közös törzse nem találkozott valamikor a rovásírással. Legfeljebb folyamatosan kimaradt az életükbõl. De ugyan ez érvényes a nyelvjárásokra, szavakra .
Az egész cikket inkább csak érdekességnek, a rovás iránt érdeklõdõk számára egy kis ismeretbõvítésnek és gondolatfelvetésnek szántam. És annak bizonyítására, hogy érdemes a régben megjelent szakirodalmakat, lexikonokat böngészni,, mert néha többet érnek, mint egy-egy elfuserált tankönyv.

Gulyás Jenõ István
Grafológus szaktanácsadó



Gulyás Jenõ István