Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
Szimbolizáció és kreativitás Susan K. Déri elméletének fényében

Napjaink tudományos diskurzusának gyakori toposza a pszichoanalízis és a mûvészet közötti kapcsolódási pontok feltárása, például a mûvész élettörténete és alkotása közti összefüggés bemutatása, a kreatív alkotás a pszichés egyensúly fenntartásához való hozzájárulásának vizsgálata. S. Freud, H. Hartmann, E. Kris, M. Klein és D. Winnicott - csak a legismertebb szerzõket említve - arra vállalkoznak, hogy a fenti témát lehatárolva a kreativitás kérdéskörét járják körbe, természetesen a pszichoanalízis útvonalán. Jelen tanulmány fókuszában Susan K. Déri elméleti megközelítésének bemutatása áll, olyan pszichoanalitikus alkotáselméletként, amely a kreativitás és a szimbolizáció folyamata közötti párhuzam vonására helyezi a hangsúlyt.

Ezen teória Symbolization and Creativity címmel 1984-ben - már az író halála után - került publikálásra. A szerzõ neve - munkásságához mérten - kevésbé ismert, így az olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy kirõl is van szó. Susan K. Déri - Körösi Zsuzsanna - nevét a Szondi tanítványok sorában olvashatjuk elõször, akik az 1926-ban létrehozott Magyar Királyi Állami Kórtani és Gyógytani Laboratóriumban Szondi Lipót munkatársaiként dolgoztak. Körösi Zsuzsanna tagja volt annak a kb. 30 fõbõl álló „megszállott családnak”, akik értelmi fogyatékos gyermekek és bûnözõk alkattani, valamint örökléstani vizsgálatai révén hozzájárultak a - Szondi Lipót nevével fémjelzett - sorsanalízis elméletének és módszertanának kidolgozásához. A politikai élet fordulata azonban a tudomány világát sem hagyta érintetlenül, a náci fenyegetés egyre inkább növekedett: Szondi - a bergen-belseni koncentrációs táborból szabadulva - Svájcban telepedik le, míg az idõközben férjhez menõ Dériné az Egyesült Államokba, New York városába emigrál. Az amerikai életformába könnyen beleilleszkedve pszichoterápiás gyógyító tevékenységet folytatott, melynek során leginkább a szkizofrén és a borderline páciensek számára nyújtott támaszt. A pszichoterápiás praxis melletti önálló elméleti munkássága is itt bontakozott ki, publikációit Susan K. Déri néven jelentette meg.

Déri legelsõ mentora Szondi Lipót volt, szemléletmódját így leginkább a sorsanalízis formálta: különösen az ösztönrendszer, a választás pszichológiája és a sors kísérleti diagnosztikája bizonyult gyümölcsözõnek számára. Az Erósz - azaz a nagyobb egység létrehozására, a kapcsolat kialakítására irányuló kötõdési energia - és a tudatelöttes az a két freudi alapfogalom, amely Déri szimbolizáció teóriája szempontjából a leginkább releváns. Munkásságára nagy hatást gyakorolt még a Gestalt-pszichológia megközelítésmódja is, melynek legjelentõsebb képviselõi - Max Wertheimer, Kurt Koffka, Wolfgang Köhler - az 1930-as évek közepén szintén az Egyesült Államokban telepedtek le. Nem szabad megfeledkeznünk Kurt Lewin - a „nagyszerû tudós, a nagyszerû tanár és a nagyszerû ember”[1] - mezõelméletének szemléletformáló hatásáról sem. Déri teoretikus elképzeléseit - a gyermekorvosból lett analitikus - D. W. Winnicott az átmeneti tárgyak és átmeneti jelenségek koncepcióján keresztül finomította tovább.

Szimbólumképzés a mélylélektanban —Freud, Jung és Szondi megközelítése
Szondi Lipót elméletének - a sorsanalízisnek - létrejötte a mester azon kimondott törekvésébõl származik, hogy „járható hidat verjen” a természettudományok és a szellemtudományok között, ezáltal feloldva az ember e kettõs megközelítésének oppozícióját. Szondi sorsanalízis definíciója - a genetika pszichoanalízisbe való bevezetése - a genetika és a mélylélektan területe között ível hidat, ahol az elõbbi az õsök törekvéseit, míg az utóbbi az õsök törekvéseinek a tudatosítását képviseli. Szondi - az 1956-ban megjelenõ Ich-Analyse címû kötetében - a sorsanalízisnek a mélypszichológián belüli helyét a pszichoanalízis és az analitikus pszichológia közötti régióra lokalizálta, ahol az elõdeink ösztönszándékait megjelenítõ családi tudattalan hídként funkcionál a freudi személyes tudattalan és a jungi kollektív tudattalan között. Szondi sorsanalízisében a freudi tudattalant tekinti bázisnak, de annál mélyebbre ás, így jutott el a családi tudattalan fogalmához. A személyes tudattalan a szimptómák nyelvén szólal meg, Jung kollektív tudattalanja a szimbólumok nyelvén beszél, míg a sorsanalízis családi tudattalanját a választás nyelvén keresztül érthetjük meg. Susan K. Déri szerint e hármas elméleti klasszifikáció rendkívül hasznosnak bizonyul a tudattalan három funkciójának elkülönítésére, noha ezáltal elmossuk a bennük rejlõ közöset. A szerzõ célja, hogy a szimbólumképzés koncepcióját kiemelve megteremtse a mélypszichológia három legfõbb iskolájának integratív elméletét.

Sigmund Freud pszichoanalízise az elfojtás teóriáján alapul, így nem meglepõ, hogy a pszichoanalízisben a szimbólum és a szimbolizáció koncepciója a specifikus patológiás modalitásra korlátozódott, a neurotikus tünetekre, ahol a cél a tudattalanba számûzött, elfojtott lelki tartalmak tudatosítása. Jones 1912-es híres munkájában - The Theory of Symbolization - így ír: a szimbolizáció a gyermekek, a vademberek és az õrültek primitív elméjének törekvéseit reprezentálja s arra a konklúzióra jut, hogy „csak az elfojtott válhat szimbolizálttá, csak az elfojtottnak szükséges a szimbolizálttá válás” (idézi Déri, 1974. 40. o.). Freud Álomfejtés címû mûvében kifejtett nézõpontja szerint a szimbólumokra konkrét manifesztáció helyetti álruhaként, érzékletes pótkifejezésként tekint, amely valami rejtettet helyettesít: „az álom […] arra használja fel a szimbolikát, hogy a lappangó gondolatokat burkoltan ábrázolja”[2]. Ferenczi Sándor a Szimbólumok ontogenezise címû tanulmányában a szimbólumok keletkezésének folyamatát megvilágítva az indulati tényezõk fontosságát hangsúlyozza: „pszichoanalitikai értelemben csak olyan dolgokat (képzeteket) tekinthetünk szimbólumoknak, […] amelyek indulati túlsúlyukat valamely más dologgal való tudattalan azonosulásból merítik, melyet ez az indulattöbblet voltaképpen megillet”[3]. Az azonosság - folytatja Ferenczi - egyik tagja elfojtódik, így nyer az azonosság másik tagja indulati túlsúlyt, és válik az elfojtottnak szimbólumává. Susan K. Déri a freudi pszichoanalízisre vonatkozó interpretációjában a személyes tudattalan és a tudatos között egy korlát, ún. repressziós barrier mûködését tételezi fel, s a szimbólumképzésre e repressziós barrieren való áthaladásként tekint.

A jungi analízis fókuszában a kollektív tudattalan tartalmának szimbolikus kifejezõdése áll. A kollektív tudattalan és a tudatos közötti határ egyértelmûen különbözik a repressziós barriertõl, ahogy a kollektív tudattalan archetipikus tartalma minõségében eltér a személyes életút során elfojtottaktól. A szimbólum formája függ az egymással kapcsolódó területek energia eloszlásának törvényszerûségétõl és minõségétõl. Úgy tûnik, hogy a kollektív tudattalan tartalmai által preferált kifejezõdési forma a vizuális kép, így a jungi analízisben a páciens által elõállított és megrajzolt szimbolikus képek a papírra vetés által válnak megszemlélhetõvé, ezáltal lehet gondolkodni és beszélni róluk.

A fejezetet Szondi Lipót releváns gondolataival zárom: az általa kidolgozott sorsanalízis teóriája szerint az Sch-vektoron belüli „p” faktor - az „Eins-und-gleich-sein” vágya - képezi a szimbolizáció hajtómotorját, ez generálja a hiányzó tárgy elvesztésére irányuló vágyat és energiát. A sorsanalízis célja a lehasadt részek autonóm funkciójának családi tudattalanban való gyógyítása. Ha a személyes elfojtás által lehasadt részek orvoslása szó-szimbólumokkal, az archetípusoké pedig képekkel történik, akkor az õsök törekvései által okozott hasítás mindkettõt feltételezi: a szimbólum képekkel és szavakkal történõ gyógyítását egyaránt. Szondi a kísérleti ösztönészlelést - a késõbbiek folyamán Szondi-tesztnek nevezett eljárást - és a családfákat használja a diagnózisra; a beteg õsök ösztöntörekvéseinek páciens általi megélése és a pszicho-sokk képezi a terápia legfõbb technikáját.




A szimbolizáció revideált elmélete — A szimbólum mint híd

Déri a szimbolizáció fogalmának érvényességi körét nem határolta be, így szerinte Freud, Jung és Szondi szimbólum terminusa egyaránt korlátozott: eltekintenek attól, hogy a szimbolizáció a humán elme mindig jelen lévõ aktivitása. Nem szabad elfeledkeznünk azonban arról az érdekes tényrõl, hogy Freud nem a szimbolizációban, hanem a szublimációban vélte felfedezni ugyanazt a „humán¬specifikus lelki mûködésmódot …, mely a fejlõdés, a kultúra és a civilizáció egyik hajtóereje”[4]. Déri arra törekszik, hogy megtalálja azt a szimbolizáció definíciót, amely a mélypszichológia valamennyi ágában alkalmazható: a mûvészetben, a mitológiában és a vallásban éppúgy, mint a percepcióban, a gondolkodásban és a nyelvben. A görög szavak: symballein és symbolon a szimbólumképzés lényegét tökéletesen fejezik ki. A symbollein szó jelentése: a különbözõ részeket egésszé rendezni, egyesíteni, összekapcsolni, a különálló elemeket összehozni. A symbolon szó platon-i értelemben: „kettõbõl egyet képezni”. A görögök az ajándék, a gyûrû vagy az érme vendéglátónál maradó felét nevezték symbolonnak. Az érmét vagy a gyûrût kettétörték és a vendéglátó átnyújtotta az egyik felet az útra kelõ barátjának, ezáltal a vendéglátó leszármazottai akár évtizedek múltán is felismerhetik, az egykori vendéget, azaz a barátot, amennyiben a két törött fél tökéletesen illeszkedve egészet alkot. A szimbólum funkciója két különálló rész egymáshoz való illesztése, bárhol és bármilyen formában jelennek is meg.

Gideon[5] szerint a primitív idõkben a szimbólum azonos volt a vággyal. A természeti népek mágikus rituáléi éppúgy, mint napjaink vallási szentségei szimbolikus eredetûek. A szimbolizmus gyökere abban a vágyban rejlik, hogy a határokon átívelve megragadjuk azt a láthatatlan erõt, amelyrõl hisszük, hogy a másik birodalomban létezik, ezáltal elérjük azt, ami közvetlenül elérhetetlen. Freud szerint a legelsõ mentális aktus a vágy volt, amely a csecsemõ hallucinatórikus vágyteljesülésének formájában manifesztálódik s mint a legprimitívebb híd, a hiányzó szükségletkielégítõ tárgy irányába mutat. Déri e hallucinatórikus vágyteljesülést protoszimbolizációnak nevezi. Majd a késõbbiek folyamán a szimbolikus és preszimbolikus jelentések sorozata - azaz az átmeneti tárgyak[6] - segítik a gyermeket, hogy áthidalja a szakadékot a hiányzó anya pótlására.

Bachofen szerint a „szimbólumok a sírból erednek”, mindezt bizonyítandó elég felidézni a korai temetési szertartásokat, melyek azt a vágyat fejezték ki, hogy a halál éles választóvonalán túli létezést megragadva kommunikáljanak a - láthatatlan, mégis élõnek tekintett - halottal. Érdemes megemlíteni, hogy Hermann Imre és André Haynal egyaránt fontos szerepet tulajdonít a halottkultusznak: ez „az a tartomány, amely megteremti az átmenetet az én és a környezet között”[7], megerõsítve ezzel a szimbolizáció és az átmeneti tér fogalmának összekapcsoltságát. A szim¬bolizáció jelenségét a hit, a bizalom és a remény táplálja, Déri szerint semmi köze az elfojtáshoz, a represszióhoz.

Egy lehatárolt, körvonalazott régión belül a mintázattal rendelkezõ tartalom abból a célból ível át egy szomszédos területre, hogy önmagát sokkal inkább Gestaltként fejezze ki. E folyamat iránya determinált: a nagyobb nyomású, kötetlen energiájú állapot felõl a kötött energiájú, Gestalt-formáló birodalom felé halad. A szimbolizáció így mindig energia transzformációt eredményez. A szimbolizáció folyamata a fentieken túl jelentésadó szerepet is betölt: azáltal adunk jelentést, hogy egy bizonyos régió jelenségeit megtapasztalva a nyelv terminusainak segítségével kifejezve áthelyezzük egy másik birodalomba. Ezen átvitel sohasem egy az egyben, pontról-pontra történik, sokkal inkább egy másik nyelvre történõ fordításhoz hasonlít, ahol a megfelelõ transzláció számos aspektusát tekintve izomorf az eredeti szöveggel, bár a textus bizonyos mértékû átalakítása elkerülhetetlen. A szimbolizáció átfordító, vagy forma és jelentésadó funkciója specifikusan két irányban mûködik:

– centripetális irányban: kívülrõl befelé, percepció és emlékkép formálódásként;

– centrifugális irányban: a belsõ mélyébõl felfelé és kifelé.

A centripetális szimbolizáció: a bennünket körülvevõ világ közvetlenül nem látható és érhetõ el észlelõ egónk számára, hiszen a humán percepció szelektív és konstruktív szimbolizáló aktivitás, nem a tények passzív regisztrációja. Mindezt Kant, a Gestalt pszichológusok és Freud egyaránt tudták. Nem foglalkozunk végtelen apró részletességgel a világgal, csak a szimbolikusan absztrahált szelekció után fennmaradóval. Az ingerfelvétel - azaz az input - és a válasz - azaz az output - körfolyamata, pl. a percepció és az expresszió, mindig határokon keresztül történik, megkövetelve a tartalom áthelyezõdését kívülrõl belülre vagy fordítva. Az egyik régióból a másikba történõ áthelyezõdés így szimbolikus átfordítást implikál. A teljes létezõ realitás, akár külsõ, akár belsõ, alig észlelhetõ: a szimbólumok építenek hidat a személy egója és az illetõ külsõ illetve belsõ világának környezete között. A centrifugális, azaz felfelé irányuló szimbolizáció az ösztönén tartályából indulva - az egymásra következõ átfordítások által - a tudatelöttesen át a tudatos régió irányába halad. A szimbolizált tartalmak tárhelyét tehát a tudatelöttes képezi: a tudattalan tartalmak nem kommunikálhatók ezen a tudatelöttes tartályon való átutazás nélkül. A bennünket körülvevõ tárgyi világ is a tudatelöttesben internalizálódik, a szimbolikusan absztrakt belsõ reprezentációk által, illetve e szimbólumok determinálják részben, hogy miként észleljük a világot.

A szimbolizáció mindkét típusa a káosz renddé válását eredményezi, ahol a rendre irányuló ösztöntörekvés eredetét - Déri hipotézise szerint - biológiai örökségünkben, azaz a génekben fedezhetjük fel. A szimbólum-képzõ, rend-csináló és ego-konstrukciós folyamatok konstitucionálisan adott humán drive-ok.

A külvilághoz való alkalmazkodás során rendkívül jelentõs szerepet tölt be a kommunikáció: fontos a személy és a környezet, a külsõ és a belsõ közötti kiegyensúlyozott dialógus megteremtése. A szimbólum szoros kapcsolatban áll a „határok feletti” kommunikációval: mindez magában foglalhatja az intrapszichés kommunikációt, éppúgy, mint az interperszonálist, illetve a személy és a környezete közötti kommunikációt egyaránt. A szimbolizáció - Déri szerint - mindig kommunikáció, a szimbolizáció bármely formájáról legyen is szó. A nyelv és a humán lét szimbolikus funkciója által képesek vagyunk hidat építeni a tér és az idõ valamennyi szakadéka felett, ezáltal egyesíteni tudjuk a még különálló régiókat. E gondolatmenet tekintetében szeretnék utalni Melanie Klein (1986) szemléletformáló hatására, aki szintén a szimbolizáció folyamatában véli felfedezni a személy külvilággal és a valósággal való kapcsolatának fundamentumát. Az eddigieket összegezve tekintsük át, hogy a szimbolizáció milyen funkciókat tölt be:

– a szimbólum hidat ível a közvetlenül el nem érhetõ felé, két minõségileg különbözõ mezõ közötti kapcsolatteremtés - a kommunikáció - által;

– a szimbólum rendet visz a káoszba, Gestalt-formáló funkcióval bír;

– interpretáló, jelentésadó szerepe van;

– végül, de nem utolsó sorban energia-megkötõ funkciót tölt be, amely által biztosítja a szervezet homeosztatikus egyensúlyát. Ennek jelentõsége biológiai szempontból a legnagyobb, hiszen az ego szimbólumképzõ, formaadó funkciójának hiányában a meg nem kötött ösztön- vagy érzelmi eredetû energia nyomása öndestrukcióhoz vezethet.

Az ösztön-én megkötetlen szenvedélyeinek át kell haladnia a tudatelöttes szimbolikus struktúráinak tartályán, a célból, hogy az ego felõli oldalon szelíd és hasznos intenciókként, gondolatokként és képekként léphessenek ki. Az instanciák közül tehát az ego tölti be a belsõ energia transzformátor és a szimbólumképzõ szerepet. A szimbólumképzés az az út, amely által az ego szintetizáló (Nunberg) és Pontifex funkciója (Szondi) megvalósul.

A patológiás szimbólum-képzés — A neurózis és a pszichózis okai
Freud szerint a „normális és az abnormális között csak mennyiségi és nem minõségi a különbség”[8]. Déri a patológiai tekintetében más nézõpontot képvisel: a neurotikus és a pszichotikus megbetegedések a határok alaki hibájából származnak, - azaz minõségi különbségekbõl - amelyek inkorrekt, nem izomorfikus szimbolizációhoz vezetnek. A neurotikus kórformák esetén a pszichés apparátuson - Déri szóhasználatával élve ún. mentális mezõn - belül létrejön egy nem kívánatos - meglehetõsen rigid, ellenmegszállásokkal megerõsített - repressziós barrier, amely hasításokat eredményez a személyiségen belül. A neurotikusok pszichés mezõje így túl sok régióra hasított, amelyen belül akadályozott a kommunikáció: a pszichés tartalmak ezen elfojtási korlát mögött kerülnek elrejtésre, a látható viselkedés révén a szomszédos régióban mégis kifejezésre jutnak. A neurotikus tiltás nyomása alatt a repressziós barrieren való áthaladás csak elsõdleges folyamatok útján mehet végbe, amely nem izomorfikus, maladaptív szimbólumképzést eredményez. Mindez neurotikus szimptómában manifesztálódik, amely Gestaltként - a maga módján - képes a pszichés egyensúly fenntartására.

Nagyon fiatal gyermekek vagy pszichotikus illetve borderline páciensek esetén a szituáció pontosan a fenti ellentéte: sem a külsõt és a belsõt elválasztó alapvetõ határok, sem az intrapszichés régiókat elkülönítõ választóvonalak nem léteznek. Ezekben az esetekben pszeudo-szimbolizációról beszélhetünk, hiszen a szimbólumképzés alapvetõ „kellékei” nem állnak rendelkezésre. Csecsemõknél és kicsi gyerekeknél a határok kialakulásának hiánya pszichofiziológiailag és életkorilag adekvát, míg pszichotikusoknál a súlyosan differenciálatlan pszichés mezõ patológiás folyamat következménye: egyik lehetõség, hogy az ösztön célja és kóros intenzitása lerombolja a pszichés apparátus elhatároló tagolódását. Például a szkizofrén düh lerombolhatja vagy megakadályozhatja bármely szervezett mentális struktúra kialakulását. Másrészrõl a patológiás szimbólumképzésre és a határokra vonatkozóan feltételezhetõ az öröklött elsõdleges ego-defekt is: a sorsanalízis hipotézise szerint a „p” faktor öröklött, túlzó mértékû intenzitása vagy a „k” faktor hasonló mértékû génikus gyengesége eredményezhet megrendült szimbolizációt. Bármi legyen is az ok, tény, hogy a külsõ és a belsõ, a konkrét és az absztrakt közötti „demarkációs vonalak” hiányában nincs mód a tartalmak szimbolikus átfordítására, e nélkül a szimbólumok konkrét és absztrakt közötti egyvelege jön létre. A szkizofrén nyelv tipikus példája a világos referenciák nélküli kaotikus keveréknek, amely nem tud kapcsolatot teremteni két régió között, hiszen nincsenek differenciálódott területek, minden egy osztatlan káosz.

Szimbólumképzés és pszichoterápia — Az izomorfikus szimbolizáció
A pszichoterápia valamennyi formájának célja a self integrációjának elõidézése, a múlt hibás szimbolizációinak korrekciója. A szimbolizáció minõsége a szimbólumalkotó pszichés apparátusán belüli határok számától, elhelyezkedésétõl és rigiditásától függ. Az igazi szimbolizáció feltételezi a határok létezését a belsõ és a külsõ, a tudatos és a tudattalan, a konkrét és az absztrakt között, s ott mûködnek ahol mûködniük kell, nem túl rigiden és nem is túl permeábilisen. Optimális esetben a határok minõségileg eltérõ területeket különítenek el, miközben lehetõvé teszik a közöttük lévõ kommunikációt. Amennyiben a határok nem a megfelelõ helyen és módon funkcionálnak - például túlságosan merev vonalat képeznek a szomszédos régiók között -, akkor az ösztöntörekvés manifesztációja akadályozottá válik s hibás szimbolikus kommunikációt eredményez. Az igaz szimbolizáció trianguláris kapcsolatot teremt a szimbólum, a szimbolizáló és a szimbolizált között, ahol a háromszög oldalai a szükséges távolságot reprezentálják a szimbolizáció folyamatának három lehorgonyzási pontja: a szimbolizáló, a szimbólum és a szimbolizált között. Ezen megkülönböztetés implikál elkülönülést a self és a tárgy, éppúgy, mint a belsõ mentális produktumok és a külsõ realitás között. E távolság teszi lehetõvé, hogy a szimbólumot alkotó el tudjon gondolkodni a szimbólumról, meg tudja szemlélni. A jó szimbólumot ezen intrinsik vonása - azaz a kontemplálás képessége - teszi a pszichoterápiás folyamatban oly fontossá: a páciens számára - a terapeuta által - ajánlott korrekt, értelmezhetõ szimbolizációk biztosítják a beteg múltjáról és lelki tartalmairól a meggondolatlan kiéléssel szembeni elmélkedést. Így az igazi másodlagos folyamatú szimbolizáció funkciója - a megfelelõ távolságok révén - a gondolkodás megteremtése, míg a megzavart elsõdleges folyamatú szimbolizáció közvetlen szimptomatikus acting outhoz vezet. Mindkét mechanizmus jelentést juttat érvényre, noha az utóbbi esetben - a megfelelõ távolságok híján - a beteg tünetének és szimptomatikus cselekedeteinek jelentése nem érthetõ a neurotikus páciens számára, azokat kényszeresen ismétlõdõ energia-kisülésekként éli meg. Ezen akciók, a tulajdonképpeni szimbólumok, én-idegen szimptomatikus - valami rosszra és fájdalmasra utaló - jelekként mutatkoznak, egészen addig, míg valódi jelentésük láthatóvá nem válik. (Pszichológiai szempontból fontos a szimbólum és a tünet illetve a jel közötti különbségtétel: a szimbólum valami hiányzót reprezentál, míg a jel/tünet mindig jelenlévõre utal.)

A terapeuta számára viszont a szimptómák láthatóvá teszik és felfedik saját értelmüket, érthetõ nyelven beszélnek az analitikushoz, aki miután megértette õket, az elsõdleges folyamatú szimbólumokat másodlagos folyamatú nyelvvé fordítja át. A pszichoanalízis gyógyító - egész-képzõ - funkciója korrekt izo¬morfikus szimbolizáción keresztül történik. A lehasított tartalmak a - másodlagos folyamatú nyelv használata által - kapcsolatba kerülnek az egoval. A repressziós határvonal mögötti kaotikus tartalom - elõször az analitikus interpretációi által - szavakban, majd késõbb, a felettes-én törekvéseinek visszaszorítása után már maga a páciens által fejezõdhet ki. A szavak organizációt adnak a tudattalan kezdetben diffúz tartalmának, a verbalizáció teremti meg a szükséges távolságot a páciens, mint szimbolizáló és a vágyai, félelmei, mint szimbolizált között. A szavakon, azaz szimbólumokon - mint összekötõ hídon - keresztül a páciens múltját megfelelõ távolságból képes szemlélni, ahelyett, hogy az elfojtott tartalmakat szimptomatikusan kifejezésre juttatná. A fenti folyamat kiterjeszthetõségének, azaz a páciens analizálhatóságának kizárólag a beteg szimbolikus percepciós kapacitása szab határt. Összegzésként megfogalmazható, hogy a mélypszichológiai terápiák célja a korábban szimbolizálatlan tartalmak szimbolizációja és a létezõ hibás szimbólumok valósághoz alkalmazkodó szimbólumokká való változtatása.

A kreatív mûvész pszichés struktúrája — Elméleti konstrukció
Susan K. Déri kreativitással kapcsolatos feltevése szimbólum-elméleten alapul, amelyben a szimbólumképzés az alkotás egyik legjelentõsebb formája. Kreativitás-elméletének alappillérét mûvészekkel folytatott pszichoterápiás tapasztalata képezi, melyet három festõmûvésszel, két íróval, két koreográfussal, két zeneszerzõvel, egy költõvel és egy fényképésszel folytatott analízisbõl merít, illetve koncepciójának formálódását életrajzok, önéletrajzok és a mûvészek levelezései is irányították. Déri szerint a kreativitás elve hangsúlyozza a humán létet, annak szoros velejárójának tekinti. Általános értelemben véve - a pszichoanalízis ösztönrendszerét tekintve - a kreativitás Freudnál egyértelmûen az életösztönbõl, a libidóból származik. Freud álláspontja szerint a mûvészi adottság és az alkotótehetség a szublimálással - azaz a nemi ösztönök szociálisan értékes célok irányába való áthelyezõdésének egyik módjával - függ össze.

A kreativitás - folytatja Déri - nem csupán tudatos erõfeszítés, amely a durva anyagot expresszív, kommunikatív formává alakítja, hanem minden alkotás kreatív, amely jó Gestaltot teremt. Ebben az értelemben a kreativitás végtelen sok folyamatban lévõ - tudattalan, tudatelöttes és tudatos - cselekedetre, válaszra, döntésre és választásra utal, amelyek formát és struktúrát adnak individuális létünknek: a személyes élettörténetet Déri az ember teljes kreatív aktivitásának tekinti, ezáltal a fogalmat a lehetõ legszélesebb értelemben használja. Ezen a ponton megfelelés fedezhetõ fel D. W. Winnicott szemléletével, aki a kreativitásra „az élet egészséges állapotaként”[9], „egyetemes tételként” utal, amely „hozzátartozik az élõ létezéshez”[10], nemcsak a sikeres vagy elismert alkotást jellemzi ily módon.

A külsõ világ percepción keresztüli belsõ regisztrálása (centripetális szimbolizáció) és a belsõ világ észlelhetõvé tétele (centrifugális szimbolizáció) együttesen jelenítik meg a kreatív folyamat körét, amely a humán lét szerves alkotórésze. A teljes értékû mûvészet vagy a tudományos kreativitás a szimbo¬lizáció körének speciális példáit adják: e személyekre a kreatív percepció és expresszió különös mértékben jellemzõ, más szóval a szimbólumalkotás kivételes képességével rendelkeznek. A mûvészek speciálisan nyitottak saját pszichés organizációjuk irányába, a perceptuális apparátustól a tudatelõttesig és azon át az ösztön-én energia raktáráig. A mûvészek percepciója mindkét irányban - kifelé és befelé - kifejezetten széles és éles. Ernst Kris - mûvészettörténészként és pszichoanalitikusként - az inspiráció kifejezése kapcsán voltaképpen hasonlót fogalmaz meg: „az ihlet jelensége azt a kreatív forrást jelzi, amely a külsõ világ által adott kereteket összeolvasztja a belsõ, tudattalan eredetû erõkkel, energiákkal”[11].

A mûvészlét - folytatja Déri - rendkívül boldogtalan, ha megszakad a kreativitás árama, hiszen az aktív kreativitás állapotában alkotásaik az önmegvalósítás élményét, a külsõ és a belsõ közötti organikus kohézió érzését mutatják, így a bemenet és a kimenet közötti kreatív kör akadálytalan. Déri messzemenõkig elfogadja Winnicott tételét, mely szerint „az alkotás tehát egyszerre õriz meg valamit belsõnkbõl és hordozója a külvilágnak, egyszerre tartozik énünkhöz és a nem-én világhoz, azaz egy potenciális térben lebeg”[12]. E hipotézis feloldani igyekszik a freudi szublimáció elmélet dilemmáját, nevezetesen azt, hogy a szublimáció folyamata belsõ indíttatású, felismerése viszont csak produktumában lehetséges. A szubjektív és az objektív közötti átmeneti térben létrehozott alkotás - a színpadon zajló drámához hasonlóan - új, saját valóságot teremt, amely nem vág egybe a külsõ realitással.

A mûvészlét nehézsége Déri teóriája szerint rendkívül komplex ösztön konfigurációjukból származik. A mûvészek kreatív alkotásaikon keresztül az ellentétes ösztöntendenciák - komplex szimbolikus formán belüli - egyesítésére törekszenek, ösztönrendszerüket is az ambivalens, intenzív belsõ erõk dinamizálják (például az egyidejû aktivitás és a passzivitás), amely különleges lendületet adhat a kreatív mûvészet, mint professzió választásának - azaz a sorsanalízis operotropizmusának - irányába.

A kreatív emberek - Déri terápiás tapasztalata szerint - más páciensekhez képest szignifikánsan kevésbé élnek az elfojtás elhárító mechanizmusával, így pszichés védekezõ mechanizmusuk repertoárjából a hasítás is hiányzik, ehelyett kreatív Gestalt-képzés jellemzi õket. Személyiségük dinamikáját tekintve nagy mértékben különböznek a neurotikusoktól, hiszen az alkotás folyamata alatt nincs ego hasítás vagy korlátozó repressziós barrier. A mûvészek kreatív aktivitása erõsen libidinizált, e töltés nélkül nem jöhetne létre alkotás.

Déri elfogadja Greenacre (1968) tételét a „mûvész típusról”, akik karakterét négy fõ vonással jellemzi:

– a mûvészek veleszületetten szenzitívebbek az érzékletekre vonatkozó ingerekre;
– a különbözõ ingerek közötti kapcsolatok tudatosságának szokatlan képességével bírnak;

– empátiájuk széles skálán mozog;

– az expresszív funkciók kifejezett volta jellemzi õket.

Az elsõ két tétel a leheletfinom hasonlóságokra és különbségekre való érzékenységet is maga után vonja, amely valószínûleg a formára és a ritmusra való korábbi és nagyobb válaszkészséggel hozható összefüggésbe. Arieti (1976) szerint a tudományban a kreatív gondolkodás a hasonlóságok megfigyelésén alapul. Déri kritikával illeti ezen tételt: az említett definíció problémás, hiszen a szkizofrén gondolkodás alapját is a hasonlóságokon alapuló kategorizáció jelenti. A kreativitáshoz a hasonlóságok és a különbségek detektálása egyaránt szükséges. Az elsõ két állítás maga után vonja a kreatív személy saját testével és a környezetével kapcsolatos nagyobb tudatosságot egyaránt, a Gestaltra való kifinomultabb érzékenység mellett. Következésképpen a kitágult „experimentális mezõ” elõsegíti a világ iránti szerelmet - „love affair with the world”[13] -, illetve kollektív kölcsönösséghez vezet tárgykapcsolataik kezdetén. A mûvészek a szülõi gondoskodás érzelmi viszontagságától a szokásoshoz képest nagyobb függetlenséggel indulnak: kora gyermekkortól kezdõdõen a külvilággal való fúzió érzését birtokolják, a kölcsönös permeabilitás állapotában vannak, a tulajdonképpeni átmeneti térben, így az eredeti anyához való fixáció hiánya jellemzi õket. Erõs empatikus válaszkészségük viszont én-involvált, nárcisztikus személyiséget eredményezhet.

Déri szerint a kreatív alkotásra való hajlam a génekbõl ered, noha e képesség nem virágozhat a tanulás komoly erõfeszítése nélkül. Déri elfogadja Greenacre állítását, aki szerint a kreativitás speciális készségek és ösztönök által meghatározott konstelláció. Mindez megerõsíti F. Galton 1869-es tanulmányában leírtakat, melyben a szerzõ támogatja a géniusz öröklöttségének ideáját. A „kreativitásért felelõs” gének - mondja Déri - az ösztön-énben lokalizálhatók, ezáltal a mûvészek hozzáférhetnek az ösztön-én genetikusan adott tendenciáihoz. A személy által birtokolt - tudományos vagy mûvészi - kreativitás mértékét kontinuumként ábrázolhatjuk: a kivételes képességû géniuszok az egyik végponton találhatók, tehetséges alkotók vannak középen és a másik végponton azon személyek tüntethetõk fel, akiknek kreatív percepciója és aktivitása mindennapi életükben nyilvánul meg.

Összegzés — Déri szimbolizáció elméletének újszerûsége
A tanulmány célja a szimbolizáció folyamatának - legszélesebb organizmikus funkcióként - való bemutatása, amelyre távolról sem regresszív vagy patológiás jelenségként tekintettünk, hanem bio-pszichológiai szükségletként vettük számba, amely a szervezet homeosztatikus egyensúlyának védelmét szolgálja. A szimbólumok Janus-arcúak, szimultán tekintenek ellentétes irányba: határok felett átívelve minõségileg különbözõ régiók között teremtenek kapcsolatot, formálnak Gestaltot és visznek rendet a káoszba. A szimbolizáció bármely formájáról legyen is szó, mindig a kommunikáció által mutatkozik meg, amely révén képesek vagyunk hidat építeni a tér és az idõ valamennyi szakadéka felett, ezáltal egyesíteni tudjuk a még különálló régiókat. A szimbolizáció eredete abban a vágyban rejlik, hogy elérjük azt, ami konkrétan elérhetetlen. E folyamat a csecsemõ hallucinatórikus vágyteljesülésével kezdõdik, mint a legprimitívebb híd a hiányzó szükségletkielégítõ tárgy irányába. Déri teóriájának újszerûsége abban rejlik, hogy a szimbolizáció folyamatát egy új perspektívából szemlélve megtalálta azt az útvonalat, amely a híd metaforáján keresztül a mûvészethez, a valláshoz, a percepcióhoz, a gondolkodáshoz, a nyelvhez és a pszichés betegségekhez egyaránt elvezet.


http://www.feek.pte.hu/tudasmenedzsment/index.php?ulink=640


Hargitai Rita