Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
A fényképezés

A fényképezés más néven FOTOGRÁFIA, képek megörökítése fénnyel fényérzékeny anyagon; a fotómûvészet mûalkotások létrehozása ilyen eljárással, ill. e mûvek összessége.

A fotográfia szó a görög photosz (fény) és graphein (rajzolni) szavakból származik. Elõször Sir John F. W. Herschel használta 1839-ben.
Fényképezéskor a fényképezõgép lencséivel képet vetítenek a gépben levõ filmre vagy lemezre. A film vagy a lemez cellulóz-acetátból, üvegbõl vagy más átlátszó anyagból van, és a felületét valamilyen ezüstsóval, például ezüst-kloriddal vagy ezüst-bromiddal képzett, fényérzékeny emulzió borítja. A megvilágítás (vagy exponálás) után a filmet kiveszik a fényképezõgépbõl, és elõhívó oldatba teszik. Ahol a filmet fény érte, finom eloszlású, fekete ezüstszemcsék jelennek meg. A legerõsebben megvilágított részeken válik ki a legtöbb ezüst. Az így keletkezõ negatívon fordítva mutatkozik a fény és az árnyék, mint a valóságban. Az ezüstöt kémiai úton, rendszerint nátrium-tioszulfát oldattal (fixír) rögzítik. Az exponálatlan ezüstsót további vegyszerekkel oldják fel, és vízzel mossák ki.
A pozitív képet – a fényképet – fényérzékeny papírra másolják át a negatívról. A negatívot a papír fölé teszik és megvilágítják. A legvilágosabb részek engedik át a legtöbb fényt, ezért a másolaton a negatív kép fordítottja látható. A jó minõségû, nagy érzékenységû filmek megjelenése óta a negatívnál sokkal nagyobb másolatok is készíthetõk. A pozitív képet a negatívhoz hasonlóan rögzítik és mossák. Azokat a vegyszereket, amelyek az “egyperces (instant) eljáráshoz” (a Polaroid típusú képek elõállításához) szükségesek, a film vagy a fényképezõgép már tartalmazza: az exponált filmrõl azonnal megszületik a papírmásolat. A diapozitívok készítésekor a “negatív lépést” kihagyják; a “fordítós” filmeket rendszerint színes diákhoz használják.
A színes fényképezéshez kétféle módszert dolgoztak ki. A ma már ritkán alkalmazott additív eljárás során a gépbe belépõ fényt fotográfiás úton kék, zöld és vörös komponenseire bontják, és a negatív kép segítségével olyan arányban keverik a kék, zöld és vörös fényt, hogy a fényképen a téma eredeti színei jelenjenek meg. A szubtraktív eljárás alkalmazásakor a pozitív rétegeken a kék, zöld és vörös fénnyel felvett negatív kép kiegészítõ színeiben (sárgában, bíborban és kékeszöldben) jelenik meg a kép. Az eredeti színeket az egymásra helyezett három pozitív réteg adja vissza. Tágabb értelemben a fényképezés olyan leképezést is jelent, amelyhez szemmel nem látható (ultraibolya vagy infravörös) sugarakat használnak, és a képeket kémiai vagy fizikai folyamatok révén a sugárzásra érzékeny anyagon rögzítik.

Az additív és a szubtraktív színkeverés
A meleg tárgyak infravörös sugarakat bocsátanak ki. Ha a tárgyakról infravörös-érzékeny filmre készítenek felvételt a sötétben, a képen megjelenik a felület hõmérséklet-eloszlása. A távoli tárgyakról is éles kép készíthetõ, mert az infravörös fény kevésbé szóródik a légkörben, mint a látható fény. Az eljárást gyakran alkalmazzák a csillagászok: a légköri pára miatt láthatatlan csillagok és csillagködök infravörös fényképeken jól tanulmányozhatók. Az infravörös fényképezést felhasználják a festett vagy más módon kezelt kelmék hibáinak kimutatására, a régi és megváltoztatott iratok kibetûzésére, olyan légi felvételek készítésére, amelyeknek alapján megállapítható a folyók és a tavak szennyezõdése, és kiválaszthatók az erdõk beteg fái. A katonák infravörös fényképezéssel különböztetik meg az álcázást a falevelektõl, mert a klorofill nem nyeri el az infravörös sugarakat.
Az ultraibolya fényképhez a tárgyat ultraibolya fénnyel világítják meg. A közvetlen eljárás alkalmazásakor a fotó a tárgyról visszavert ultraibolya fénnyel készül. A fluoreszcenciás módszer során az ultraibolya fény a tárgyban fluoreszcenciát kelt (látható fény keletkezik), és ennek a fluoreszcens fénynek köszönhetõ a fényképhez szükséges megvilágítás.
Az ultraibolya fényképezés festmények, kerámiák, papírfajták azonosítására, iratokon végrehajtott törlések kimutatására használható. Minthogy a légkörben a rövid hullámhosszú ultraibolya sugarak erõsen szóródnak, az ultraibolya fényképezés nem alkalmas tájképek megörökítésére: az ultraibolya fényképek elmosódottak, és nincsenek rajtuk árnyékok.
Az infravörös és ultraibolya fényképezéshez hasonló eljárás nyomán keletkeznek képek röntgensugarak, elektronsugarak és radioaktív sugárzás hatására (radiográfia). A fénnyel alkotott képek felvétele és elektromágneses jelekként való továbbítása (televíziózás és videózás) szintén a fényképezés egyik válfaja.

Ötletek amatõr fényképészeknek
A fényképezés elég költséges hobbi, ezért még ha csak a nyári kirándulások élményeit akarjuk is megörökíteni, a jobb eredmény elérése érdekében érdemes néhány alapvetõ elméleti ismerettel is felvértezni magunkat. Ha tisztában vagyunk a gépünk és a használt film képességeivel, tudatosabban és kisebb hibaszázalékkal komponálhatjuk a képeinket.
Tekintsük tehát át a fényképezés legfontosabb technikai adatait és alapismereteit.
A fényképezõgép technikai jellemzõi
A hétköznapi gyakorlatban használt (amatõr) fényképezõgépeknek két alaptípusa van: a kompakt és az úgynevezett tükörreflexes gépek.
A kompakt “kattintgatós” gépek általában teljesen automatikusan mûködnek, beépített, nem cserélhetõ objektívjük van. A keresõben megjelenõ és a lencse által leképezett kép nem teljesen egyezik meg, ezért néha nem azt kapjuk a képen, mint amire a gép beállításakor számítottunk.

Némi tapasztalatszerzés után a beállítást már ennek megfelelõen tudatosan is korrigálni tudjuk. A kompakt gépek általában olyan (nagylátószögû) lencsékkel vannak felszerelve, amelyek csak a másfél méternél távolabbi tárgyakról adnak éles képet, ezért közeli, kis méretû tárgyak fényképezésére, portrék készítésére kompakt géppel ne vállalkozzunk. A kompakt gépek lencséjének fényereje is elég gyenge, ezért ha sötétebb van (gyakran ezt a gép maga is jelzi), vakut kell használni. A beépített vaku azonban szintén csak két-három méteren belül hatékony, ha a témánk ennél távolabb van, a gyengén megvilágított elõtéren túl a képen csak homályba veszõ körvonalakat kaphatunk. A kompakt gép legelõnyösebben napfényes tájak, családi események, kirándulások fotózására alkalmas. Ha technikailag nem is nyújt sokat, jó témáról, ügyes beállításokkal a legegyszerûbb, legolcsóbb géppel is hangulatos, jó képek készíthetõk.

A tükörreflexes gépek esetén a fény az objektíven keresztül egy tükörrõl visszaverõdve jut a keresõbe. Az exponáláskor ez a tükör felcsapódik és a zár kiold, a keresõben tehát pontosan azt a képet látjuk, ami a képre is kerül majd. Ezeknek a gépeknek általában fényerõsebb az objektívjük, ezért gyengébb megvilágítás esetén is használhatók.
Az olcsóbb tükörreflexes gépeken az élességállítást és a fény (az expozíciós idõ vagy a rekesz) beállítását kézzel kell végezni, ezért azokban az esetekben, amikor a beállításokra nincs idõ, a kompakt gépek jobban használhatók. A drágább tükörreflexes gépek teljesen automata üzemmódban is mûködnek, így mindkét elvárásnak eleget tudnak tenni. Az ilyen gépek objektívjei többnyire cserélhetõk.

Van még két viszonylag elterjedt géptípus: a polaroid gépek és az egyszer használatos fényképezõgépek. A polaroid gép film használata nélkül, közvetlenül egy speciális papírra készíti a képeket, amely az elõhíváshoz szükséges anyagokat is tartalmazza, így a kép az exponálás után azonnal elkészül. Az egyszer használható gépek olyan, a filmet tartalmazó papírdobozok, amelyeken egy kicsi mûanyag lencse, valamint egy egyszerû filmtovábbító és exponáló rendszer van. Ezeken természetesen semmit nem lehet állítani.
Az objektívek
Akár cserélhetõ, akár nem, a fotósnak tisztában kell lennie az objektívjének képességeivel, mert a vállalható feladatot leginkább a lencsék határozzák meg.

Cserélhetõ objektívek a legkülönbözõbb fotózási célokra.
Az objektívek egyik alapvetõ adata a fókusztávolság. Ezt mm-ben adják meg és az értéke valahol biztosan fel van tüntetve a gépen vagy az objektíven. A 24, 28, 35 mm-es objektíveket nagylátószögû, az 50-70 mm-es objektíveket normál, a 80 mm feletti objektíveket teleobjektívnek nevezzük. (Igazából a 200-800 mm-es objektívek a komolyabb teleobjektívek.)
Melyiket mire használhatjuk?
Az emberi szem látóterének és nagyításának leginkább megfelelõ, tehát legáltalánosabban használható az 50 mm-es lencse. Az ilyennel készült képeket, akár közeli, akár távolabbi a tárgy, természetes arányúnak érezzük. Ezt a lencsét kb. 45 cm távolságban lévõ, kisebb tárgyak fényképezésére is használhatjuk.
Gyakran azonban – különösen épületek, közeli, nagyobb terek (pl. színpad) fényképezésénél – azt vesszük észre, hogy a témánk nem fér a képre. Ilyenkor célszerû a nagylátószögû, kisebb fókusztávolságú objektívek használata. Ezek nagyobb látóteret képesek befogni, ezért a teret kissé “kitágítják”, a témát távolabbinak, kisebbnek mutatják. Ez azonban torzulást is okoz. A közeli dolgokat jóval nagyobbnak láttatják, olyannyira, hogy egy nagylátószögû objektívvel készült portrén a fotózott személy orra, arca egészen torzan ugrik elõre. Épületek képénél az elõtér, például a kövezet dominál.

28 mm-es és 70 mm-es objektívvel készült kép ugyanarról a folyosóról
A nagylátószögû objektív megnyújtja a teret és hangsúlyozza az elõteret. Ez nem mindig hátrány, mert ezt a hatást mûvészi hangsúlyozásra is kihasználhatjuk. Ha a horizont vonalát nem középre állítjuk, alsó horizontállásnál az égboltot vagy a mennyezetet, felsõ horizontállásnál a talajt vagy a padlót hangsúlyozzuk ki, így egészen különleges hangulatot adhatunk a képeknek.


Nagylátószögû objektívvel készült képek alsó és felsõ horizonttal
A teleobjektívek közelre hozzák és felnagyítják a távolabbi tárgyakat, ezért különösen jól használhatók a természetben állatok, nehezebben megközelíthetõ növények, vagy például sportesemények fényképezésére. A nagylátószögû objektívvel ellentétben a teleobjektív a teret kissé összenyomja, tömöríti, ezért az ilyen képeken a mélység, a tárgyak térbeli távolsága nem annyira jól érzékelhetõ.

A nagyon kis fókusztávolságú nagylátószögû objektív torzítja a teret, a közeli tárgyakat túlságosan kiemeli, a függõlegeseket összetartóvá, torzulttá teszi. A portrék közül a bal oldali nagylátószögû, a jobb oldali 80 mm-es objektívvel készült.
A nagy fókusztávolságú teleobjektív összenyomja a teret, a kép mélysége csökken.
A fényképezés során elõfordulhat, hogy egyik pillanatban egy templom homlokzatát, másik pillanatban a tornyon ülõ galambot szeretnénk lefényképezni, tehát jó lenne, ha egy nagylátószögû és egy teleobjektív egyszerre állna a rendelkezésünkre. Ilyen objektív is van: az úgynevezett zoom.
A zoom olyan lencserendszer, amely folytonosan változtatható (pl. 28-80 mm, 85-200 mm) fókusztávolságú objektívként viselkedik, tehát szélesebb feladatkörre is jól használható.
A film
A fényképezéshez használt film lehet fekete-fehér negatív, színes dia (diapozitív) és (leggyakrabban) papírkép készítéséhez használt színes negatív film. A ma használt gépekhez döntõ többségében 35 mm-es kockaméretû filmet használunk, a profik ennél nagyobb, a kémek ennél kisebb filmekre is fényképezhetnek.

A fotósnak a film kiválasztásához is érteni kell
A filmek legfontosabb tulajdonsága az érzékenység. Ez az ún. ISO értékkel van feltüntetve a filmen. Az átlagos használathoz legalkalmasabb a 100 jelû, esetleg a nála kétszer érzékenyebb 200-as film. A kereskedelemben néha kaphatók más: 50, 400, 800 érzékenységû filmek is, ezek érzékenysége egymáshoz képest mindig annyiszor nagyobb, mint a számértéke. Az érzékenyebb filmek elõnye, hogy gyengébb megvilágítás esetén is használhatók, de eközben a fényérzékeny anyaguk szemcsemérete nõ, ezért a film felbontóképessége, élessége csökken. A gépek egy része a filmen lévõ jeleket értelmezve automatikusan beállítja a film érzékenységéhez a gép fénymérõjét, sok esetben azonban ezt kézzel kell megtenni. Ha ezt elfelejtjük, de közben más érzékenységû filmet teszünk a gépbe, az egész tekercs expozícióját elronthatjuk.
Az általánosan használt színes filmeket úgy állítják be, hogy napfényben, illetve vaku alkalmazása esetén adjanak helyes színeket. Ha ilyen filmet mesterséges megvilágításban, például izzólámpa fényénél használunk, a színek még helyes expozíció esetén is sokkal sárgásabbak lesznek. Ezt szándékosan alkalmazva különös hangulatot ad a képnek, de ha ezt nem akarjuk, a belsõ téri felvételekhez vagy vakut kell használni, vagy a mesterséges fényre érzékenyített mûfényfilmet kell vennünk.


A fényképezés elemei
Amikor fényképfelvételt készítünk, az exponáló gomb lenyomása pillanatában a zárszerkezet kiold, így a lencsén keresztül fény jut be a gépbe. Ez a fénymennyiség általában elegendõ ahhoz, hogy a film fényérzékeny emulziójában okozott kémiai változásokkal a képet rögzítse.
A képen azonban gyakran nem ugyanazt látjuk, mint amit az exponálás pillanatában elképzeltünk. A kép megvilágítása, színe, élessége is megváltozhat. Ennek az az oka, hogy az objektív képe a fizikai körülmények által meghatározott, a kép beállításakor viszont az agyunk sokat hozzátesz és korrigál ezen a képen. Ezért a gép különbözõ beállításával egészen más hatásokat érhetünk el. Vegyük sorra, milyen lehetõségünk van a kép megkomponálására!
A téma beállítása
Még a legegyszerûbb géppel is van lehetõségünk a kép megfelelõ komponálására. A kép éppen attól lesz egyéni alkotás, hogy a fotós az egyéni látásmódjának megfelelõ beállítást alkalmazza. A függõleges beállítású kép jól kiemeli a magas témák (pl. személyek, épületek, fák) alakját, de keveset árulnak el a környezetrõl. Mivel a szemünk elhelyezkedése nem ilyen, a témát kevésbé érezzük térbelinek. A vízszintes orientációjú képek általában természetesebbnek hatnak és a térbeli elrendezõdést is jobban bemutatják, de a függõleges téma fényképezésénél gyakran felesleges elõ- vagy háttérbeli részleteket is tartalmaznak.

A ferdére állított kép meglepõ és dinamikus hatást kelthet.
A fotósok ideálisnak tartják a “harmadok harmadának” nevezett elrendezést, amikor a fõ témát a kép harmadoló egyeneseinek metszéspontjába komponáljuk.
A kép megvilágítása
A legjobb eredményt akkor lehet elérni, ha pontosan megfelelõ mennyiségû fény éri a filmet. A túl kevés fény alulexponált képet eredményez, ahol a részletek elvesznek, mert a fénykép vagy a dia túl sötét. Túl sok fény hatására pedig túlexponált lesz a kép, ez esetben is elvesznek a részletek, de most a kép nem túl sötét, hanem túl világos lesz Ha nem túl sötét és nem túl világos képet akarunk készíteni, gondoskodnunk kell arról, hogy a filmet épp a megfelelõ mennyiségû fény érje. Ezt három módon befolyásolhatjuk: a megfelelõ érzékenységû film megválasztásával, ha ez már adott, akkor az expozíció idejének és a rekesz (blende) nyílásának alkalmas beállításával.
Az egymáson elcsúszó lemezekbõl álló pillanatzár a lencsék és a film között helyezkedik el. Az exponáló gomb lenyomásakor egy rugós szerkezet úgy mozgatja a lemezeket, hogy közöttük egy nyílás keletkezik, amely végigfut a film elõtt. A filmet ért megvilágítás ideje (expozíciós idõ) attól függ, hogy ez a nyílás mekkora. Ezt az idõt a nem automata üzemmódban mûködõ gépeken be is állíthatjuk. A megfelelõ skálán általában az 1000; 500; 250; 125; 60; 30; 15; 8; 4; 2; 1; B (vagy más betû) sorozat szerepel, amely azt jelenti, hogy a kép a másodperc ennyied részéig kap megvilágítást.

Különbözõ rekesznyílásokkal készült alul-, helyesen és túlexponált kép
A "B" expozíciós idõ alkalmazása esetén a zár addig marad nyitva, amíg a gombot lenyomva tartjuk. Ilyen hosszú expozíciós idõt akkor választunk, ha gyenge megvilágításnál nem tudunk megfelelõ vakut használni (pl. múzeumok, nagy belsõ terek, templomok fényképezésekor), illetve a mozgó tárgyak elmosódott ábrázolásához.
A gyorsan zajló, például sportesemények lefényképezésekor, ha el akarjuk kerülni a kép “bemozdulását”, kis expozíciós idõt kell alkalmazni. Ha viszont éppen a mozgás gyorsaságát, dinamikáját akarjuk kiemelni, az elmosódó kép is hatásos lehet.

A hosszabb expozíciós idõ alatt bemozduló kép a mozgás gyorsaságát is érzékelteti
Ha túl rövid az expozíciós idõ, a kép kellõ megvilágítását a rekesznyílás növelésével érhetjük el.
A rekesz egymást átfedõ lapocskákból áll, amelyek nyílását egy gyûrû segítségével növelhetjük vagy csökkenthetjük. A gyûrûn az f betû és a mellette lévõ számok jelzik a rekesznyílás méretét.
Egy szokványos 50 mm-es lencsén a blende nyílását megadó f-skála a következõ: 22; 16; 11; 8; 5,6; 4; 2,8 és 2. Ebben a sorrendben mindegyik rekesznyílás kétszer annyi fényt enged át, mint az eggyel nagyobb szám, például az f 5,6 kétszer annyi fényt enged át, mint az f 8.
Bár a különbözõ zár- és rekesz-beállítási kombinációkkal ugyanazt a megvilágítást érhetjük el, a kapott kép nem feltétlenül lesz ugyanolyan. Például (mivel az f 5,6 kétszer annyi fényt enged be, mint az f 8), az f 5,6-os rekesz és az 1/60 másodperc expozíciós idõ a megvilágítás szempontjából ugyanazt eredményezi, mint az f 8, 1/30 mp kombináció, az utóbbival készített fénykép gyors mozgás esetén elmosódottabb, mélységében viszont élesebb lesz.

Ha egy bizonyos távolságban lévõ tárgyra élesre állítjuk a képet, ez elõtt a távolság elõtt és mögött egy bizonyos távolságban még éles a kép. Ezt a távolságot tekintjük a kép mélységélességének.
A mélységélesség a tárgytávolságtól, a lencse fókusztávolságától és átmérõjétõl függ. Nagyobb tárgytávolság, nagylátószögû lencsék és szûkebb rekesznyílás alkalmazása esetén a mélységélesség nõ. Ez azonban nem mindig elõnyös. Ha a háttér vagy elõtér túlságosan részletgazdag, a témánk teljesen elveszhet benne és jelentéktelenné válhat. Kis mélységélességû képet érdemes készíteni például a rovarokról és a virágokról, ha azok jellegzetességeit akarjuk láttatni a képen. Mivel a látásunk során a mélységélesség természetes módon, ösztönösen változik, fotózáskor nem elég a szemünkre hagyatkozni, a beállításkor az idõ és a rekesznyílás értékeit tudatosan kell megválasztani.

Különbözõ mélységélességgel készült képek


© MOZAIK KIADÓ
SZEGED




Mozaik Kiadó