Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
A szimbólumok világa

A szimbólumok világát gyakran tekintik titkosnak, misztikusnak. Ebben az értelmezésben – a hieroglifákhoz hasonlóan – meg kell fejteni és újra meg kell tanulni jelentésüket. Kétségtelen, hogy bizonyos jelek – elsõsorban a nem képszerû (non-ikonikus) szimbólumok, például a geometrikus jelek – kizárólag az azokat megalkotó kultúra ismeretében értelmezhetõk, vagy – forrásértékû adatok híján – örökre némák maradnak.

De a jelképek döntõ hányada, a képszerû (ikonikus) jelek olyan természetességgel hordozzák jelentéseiket, hogy értelmezésük kézenfekvõ. Nem igényel magyarázatot az, hogy az oroszlán elsõdleges szimbolikus jelentésében miért a hatalom és az erõ, a bárány pedig miért a gyengeség és a szelídség megtestesítõje.

A jelképek a hagyományozódás és a kanonizálódás révén a köznyelvi kifejezésekben és mûvészetben egyaránt jelen vannak. Arany János sajátos túlhajtásukra is rámutat. Poétai recept címû versének ironikus sorai a korabeli epigonköltészetet, az „almanach-lyra szenvelgéseit”[2] veszik célba:

Gyöngy, harmat, liliom, szellõ, sugár, villám,
Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám,
Délibáb, menny, pokol … ha mind egybevészed:
Recipe – és megvan a magyar költészet.

A frázissá silányuló, elcsépelt szóképek felsorolása azonban a hagyományos motívumkészlet értékét is megkérdõjelezi. Fölmerül a kérdés, megfakulnak-e, kiüresedhetnek-e a jelképek? Létezhet-e bármilyen mûvészi kifejezés nélkülük?

A választ – mellõzve az elméleti fejtegetéseket – maga a mûvészi gyakorlat adja meg. Arany Buda halála címû eposzának nyitóképében az „idõ vén fája” jelenik meg, amelyben a kozmikus életfa-motívum sokrétû hagyománya cseng vissza. Balladáinak igézõ erejét többek között az õsi motívumok – például a vér, a varjú, az élet- és halál-folyó képei – teremtik meg. Az említett képek tartalma, szépsége, kifejezõereje motívumtörténeti elõtanulmányok nélkül is élvezhetõ. Önálló értéket képviselnek, függetlenül attól, hogy hányan és hányszor, milyen sikerrel alkalmazták õket. Viszont a történetiség szempontja, az adott képhez kapcsolódó, hagyományozódó jelentéstartam ismerete magukról a szimbólumokról, alkalmazásuk jellegérõl, nélkülözhetetlenségükrõl is vall. Talán szükségtelen is több példát említeni, hiszen mindannyiunk számára eleven élményként hatnak kultúránk olyan alkotásai, mint Csontváry Magányos cédrusa, a Balázs Béla szövegére komponált Bartók-opera, A Kékszakállú herceg vára szimbólumvilága, Ady biblikus ihletésû képei, József Attila költészetében a Gyöngy vagy a Harmatocska. A hagyomány és az egyedi képalkotás egybefonódása mindenütt tetten érhetõ.

A szimbólumok saját kultúránk és valamennyi emberi civilizáció megismeréséhez elvezetnek, hiszen gondolkodásmódunk alapvetõ sajátossága a (jel)képek és analógiák használata. A környezet természeti jelenségei, élõlényei és maguk az ember teremtette tárgyak is a képalkotás alapszókincsébe tartoznak. Minden a világról alkotott tudás kifejezõjévé és érzéki szemléltetõjévé válhat. Például a fény, az ég mindenütt a menny, az istenség, a földön túli erõ szimbóluma, és a sötétséghez egyetemes érvénnyel kapcsolódik a pusztulás, a halál képzete. A madár az õsi koroktól megjelenõ lélek-szimbólum: az egyiptomi madár alakú ba-lélek, az óind Upanisadok lélek-hattyúja, a kereszténység Szentlélek-galambja egyaránt a lélek-madár archetípus variánsai. A ragadozó madarak az égi eredetû hatalom megtestesítõi, a magyar eredetmonda turulja csakúgy, mint a görög mitológiában a Zeusz-sas. Számtalan példa bizonyítja a különbözõ kultúrák analógián alapuló szimbólumainak jelentésbeli rokonságát, a jelképteremtés és -használat egyetemes jellegét. Ugyanakkor a jelentések eltérései, az adott környezethez igazodó tartalmai egy-egy kulturális terület sajátosságait emelik ki. Míg a kínai hagyomány jin és jang eszméjében a nõi és férfi elem egymást kiegészítõ, egyenértékû, egységbe foglalt alapminõség, addig a bûnbeesés vétkét a nõnek tulajdonító kereszténységben a férfi és nõ – mint szellem és anyag – dualisztikus ellentétpárként is megjelenik.

Az európai mûvészetet és mûveltséget meghatározó Bibliában szintén jelen van a transzcendens tartalmak szimbólumokban való kifejezõdése. Ahogy a zsoltáríró mondja: „megrendítõ, fönséges jeleket adsz” (Zsolt 65,6). A keresztény mûvészet – más szakrális mûvészetekhez hasonlóan – gazdag ikonográfiai hagyományt teremtett, amely tanainak képi megjelenítése során a szimbólumok sokrétû, kanonizált tárházát alakította ki. Számok, színek, állatok, növények, tárgyak utalnak az Atyára, Jézus Krisztusra, Szûz Máriára, az apostolokra, az evangélistákra, valamint a Szentháromság, a megváltás, a feltámadás, az utolsó ítélet eszméire. Az antik és a keresztény hagyományokat ötvözõ európai – beleértve a magyar – mûvelõdés egész történetén végigvonul a motívumok, jelképek újrafogalmazása, aktualizálása. A keresztény mûvészet különbözõ korszakaiban is más-más szimbólumok váltak központi motívummá: a román kori Világbíró Krisztus, a gótika kori Tanító Krisztus és a késõ középkor Fájdalmas Krisztusa eltérõ jelentéseket hordoz. Az egyéni mitológiák, a mûvészi képalkotás egyéni változatai is ezer szállal kötõdnek a tradicionális szimbólumokhoz. Például Charles Baudelaire a hagyománnyal ellentétes elõjelû Káinja (Káin és Ábel), Sátánja (A Sátán litániája), Madonnája (Egy Madonnához) csak az eredeti jelentéssel egybevetve értelmezhetõ.

Szimbólumfelfogásunk bemutatásakor elengedhetetlen egy olyan nézõpont megvilágítása, amely nélkül pusztán adatok kusza összességének tûnhet maga a szimbólumszótár mint mûfaj. E különbözõ területeket összefogó lexikontípus alapelvét abban látjuk, hogy a mítosz-, vallás- és eszmetörténeti, valamint a mûvészeti példák kezelésében egyaránt jelelméleti (kultúrszemiotikai) megközelítés érvényesül. Szimbólumfogalmunk következésképpen tágabb területet érint, mint az esztétika és az irodalomelmélet e tárgyra vonatkozó meghatározása vagy a szimbolizmus mint irodalomtörténeti korszak fogalmi konkrétsága, lehatároltsága. Elismerjük ugyanakkor, hogy mindez egy más nézõpontból induló szimbólumelméleti vizsgálódás alapjául szolgálhat. Ez az általánosabb és átfogóbb jelelméleti megközelítési mód teszi lehetõvé, hogy a klasszikus esztétika XVIII–XIX. századi nagy elméletalkotói óta eltelt idõben kibontakozott, új nézõpont kialakítására ösztönzõ kutatási területek (pszichológia, szemiotika, kulturális és szociális antropológia, humánetológia) eredményeit is hasznosíthassuk. Ez a megközelítés a téma egyetemességére is rávilágít. Az az általános nézõpont, amelynek értelmében – Claude Lévi-Strauss nyomán – minden kultúrát szimbolikus rendszerek összességeként is meghatározhatunk, úgy véljük, átfogó és kellõ alapot ad a különbözõ vallások liturgiájának elemei, a sumer eposzok, Lao-ce, az ókeresztény alkotók, Shakespeare vagy például Ady mûveiben szereplõ jelképek, szimbolikus értékû motívumok együttes tárgyalására. Abban az értelemben szerepelnek itt, ami közös bennük: mindegyikük szimbólumok révén fogalmazza meg az ember viszonyát a mindenséghez. Olyan viszonyt, amely jelképeik gazdag képzettársítási lehetõségei révén érzékelhetõvé teszi a korukban, vagy akár örökérvényûen racionálisan megfogalmazhatatlan gondolatokat, eszméket, érzéseket. Ebbõl következõen irodalmi példáinkban is a szimbólum általános metaforikus jellegére, toposzként való megjelenésére helyeztük a hangsúlyt.

Az etimológiai indíttatású szimbólumdefiníciók a görög szümbolon (’melléállítás’, ’ráismerési jel’) szóból, illetve annak felismerési eszköz funkciójából indulnak ki (amely két elem például egy kettétört ércpénz, gyûrû darabjainak összeillesztésére, s ezzel azok tulajdonosainak kapcsolatára utal). Ez azonban két egyenrangú elem egységben való kiteljesedésének az elvét sugallja, s nem fedi az egyik érzékelhetõ, konkrét elem, a jelölõ és a másik, kevésbé konkretizálható, eszmei elem, a jelölt bonyolult kapcsolatát. Jelelméleti megközelítésben a szimbólum mint kulturális jel esetében a jelölõ–jelölt viszony lényege a többértékûség, amely – akár a hasonlóság, akár a hagyomány által átörökített önkényes egyezményesség a meghatározó benne – a tudatos és tudattalan elemek egyesítésével aktív befogadásra ösztönöz. Az ilyen módon értelmezett szimbólumfogalommal szembeállítható a puszta megnevezéssel egyenértékû jel, amely a jelölt tartalom egyértékûségébõl eredõen passzív befogadást eredményez. Az a racionálisan nehezen vagy egyáltalán nem meghatározható fogalmi tartalom, képzet vagy élmény, amely egy-egy szimbólumban fogalmazódik meg, természetszerûleg inkább találja meg legmegfelelõbb kifejezési formáját a gazdag jelentéskörû jelképekben, mint az egyjelentésû jelben. Ilyen nézõpontból tekintve a szimbólum a racionális meghatározás ellentéte; lélektani tekintetben pedig az elvonatkoztatásra képes prelogikus gondolkodás eredménye.

A különbözõ kultúrák mítoszaiban, vallásaiban és mûvészetében megfogalmazódó jelképek rövid, jelentésorientált ismertetései önmagukban egyértelmûvé teszik, hogy tárgyunk, a kulturális jelkép a civilizációteremtõ ember egyetemes érvényû sajátossága. Az a szimbólumvilág, amely szócikkeinkben megjelenik, szemiotikai, pszichológiai vagy antropológiai értelemben egyaránt az emberi kommunikáció sajátos jelrendszerének, a szimbolikus aktivitásoknak az egyike. Ernst Cassirer, aki ismeretelméletének középpontjába a szimbolikus formák vizsgálatát helyezi, s a „»szelleminek« érzéki »jelekkel« és »képekkel« való kifejezését legtágabb jelentésében” veszi, az „animal rationale” helyett egyenesen az „animal symbolicum” elnevezést ajánlja.[3] Ez az álláspont megkérdõjelezi azt a hit- és természettudományos nézetekben egyaránt megjelenõ felfogást, amely az embert a célirányos, a beteljesedés felé törõ fejlõdés fõalakjaként értelmezi. Ebben az összefüggésben a ráció mint legfõbb emberi ismérv szintén nem állja meg a helyét. Az viszont történeti tény, hogy az ember mind racionális, mind irracionális törekvéseiben eszményeket fogalmaz meg, ezeket kifejezõ szimbólumokat alkot, vagy a korábbiakat ebben a szövegkörnyezetben értékeli át. A legpusztítóbb „ordas eszmék” irracionális tanai ugyanúgy szimbólumokban fejezõdnek ki, mint az ellenükben megfogalmazódó törekvések.

A szimbólumképzés biológiai értelemben is – az összehasonlító magatartáskutatás eredményeinek figyelembevételével – az ember megkülönböztetõ jegye, „differencia specifica”.[4] E tekintetben a szimbólumalkotás képességének kialakulása nem csupán az emberi faj kialakulásának egyik alapvetõ ténye, hanem az elsõsorban intellektuális síkon lezajló emberi evolúció magyarázata is. Az agykutatás ez irányú vizsgálódásai szintén megerõsítik ezt a nézetet: az emberi intelligencia „az analógiák, metaforák, hasonlatok, példázatok és gondolati modellek világa”.[5] A jelképek szerepének, alkotásának és használatának kutatása a természet- és társadalomtudományi antropológia közös és termékeny határterületének ígérkezik.

Az ember a maga alkotta szimbólumokban fogalmazza meg a világhoz és a másik emberhez fûzõdõ viszonyát. Ismét Cassirert idézve: „…tudatunk nem elégszik meg a különbözõ benyomások befogadásával, hanem minden benyomást a kifejezés tevékenységével kapcsol össze és hat át. A magunk teremtette jelek és képek világa kerül szembe azzal, amit a dolgok objektív valóságának nevezünk.”[6] Ez magyarázza a szimbólumok alapvetõen emberközpontú jellegét: az egyedüli viszonyítási pont az ember. A világ keletkezésének folyamatát a legkülönbözõbb világteremtési mítoszok például az emberi aktivitások vagy az ember által érzékelhetõ természeti folyamatok analógiájára fogalmazzák meg. Számos mítoszban jelenik meg a kozmikus méretû emberi test mint a világ eredõje, illetve az emberi test mint mikrokozmosz, a makrokozmosz tükörképe. A szent nász, a szó/ige, a csakra, a tojás, a mag, a kozmikus ember szócikkeink ennek a szimbólumalkotásnak az egyetemes példái közül ismertetnek néhányat. Az egyes dolgokhoz, színekhez, állatokhoz, növényekhez mint jelölõkhöz kapcsolódó jelentéstartalom mögött szintén felsejlik az ember elsõdleges, szubjektív értékítélete, amely kultúránként gyakran eltérõ is lehet. (A sárga, a fekete vagy a denevér és a nyúl szócikkek jól illusztrálják ezt a változatosságot.) A kulturális szimbólumok e jellemzõ, általános sajátosságára az antropológia is rávilágít: „az antropomorfizáló hajlam természetszerûleg adódik a tudat kialakulásának körülményeibõl.”[7]

Az a módszer, amely szócikkeink felépítését meghatározza, két fontos elméleti vonatkozást hordoz magában. Az egyik az egyes szimbólumrendszerek öntörvényûsége és ezzel összefüggésben a jelképek hagyományban való rögzítettsége. Ez indokolja az adatfelsorolásokból álló szócikkeken belül a kultúrák szerinti tagolást. Egy bizonyos jelkép konkrét jelentését az adott kultúrában az egységes, összefüggéseiben élõ szimbólumvilágban betöltött szerepe határozza meg. Bármi megjelenhet szimbólumként, de jelentésköre csak tágabb kapcsolatrendszerben, az adott kulturális közeg elemeként értelmezhetõ maradéktalanul. Még az egyértelmûen hasonlóságon alapuló, általánosan elõforduló szimbólumok esetében is csak aktív befogadásként határozhatjuk meg a felhasználást, a jelölõként való alkalmazást. A jelölõ és a jelölt azonossága ellenére a szimbólumoknak különbözõ értelmezései is megjelenhetnek. Például a hinduizmusban és a kereszténységben az emberi test, a genitális szimbólumok egyaránt a szexualitás jelentéskörét hordozzák, de míg az egyik szövegösszefüggésben szentségként, addig a másikban bûnként értelmezõdnek (amint erre a test/hús vagy szent nász szócikkeink rámutatnak). Az ember feltehetõen egy a kezdetektõl fokozatosan kialakuló világszemlélet fogalmi viszonyrendszerének birtokában alkotja és használja a jelképeket. Ebben a folyamatban a szimbólumhoz kapcsolódó egyezményes jelentés a közösség világképének elemévé válik, abban teljesedik ki, annak alapelemei határozzák meg tartalmát. A jelképek világának meghatározó jellegzetessége a hagyományozódás, amelyet a közösséghez tartozó egyén a szocializációs folyamat során képességeinek és lehetõségeinek megfelelõen passzívan, illetve aktívan vesz át. Rendkívül érdekes az a folyamat, amely a különbözõ kultúrák (természetes, azaz erõszakmentes) egymásra hatását követi s egyes elemeik megfeleltetését, összeolvadását eredményezi. Ennek következtében a szimbólumok jelentésbeli elmozdulása, a hagyományos formai elemeknek más tartalommal való feltöltõdése figyelhetõ meg. A ritka példák egyike a buddhizmus és vallási szimbólumainak elterjedése a Távol-Keleten, majd a helybeli szakrális kultuszok és ikonográfiai elemek ezt követõ áthangolódása. Az ókeresztény mûvészetnek szintén jellegzetes vonása az egyes antik motívumoknak a keresztény mûvészetbe való integrálódása (erre utaló példákat hoznak többek között a Jó pásztor és a fõnix szócikkeink).

A másik elv, amelyet a szócikkek felépítésében fontos szempontnak tekintettünk, a történetiség elve, amely azt leszámítva, hogy ugyanazon szócikken belül a biblikus adatot természetszerûleg elõzi meg a sumer mítoszokból merített példa, rendkívül problémás. A párhuzamosan, elszigetelten létezõ szimbólumalkotó civilizációk esetében eleve önkényes a sorrendiség, azonban az egyes kultúrákról mint önálló, egységes rendszerekrõl sok mindent elárul. Terjedelmi okoknál fogva kötetünkben fõként az európai adatok terén tûnik hasznosnak ez a lineáris szemlélet. Talán ebben a – konkrét, de többségében viszonylagos – sorrendiségben is fölsejlik annak célzatos hangsúlyozása, hogy a kulturális szimbólumok eredendõen a mágikus-mitikus szférához kapcsolódó jelképteremtéssel állhattak kapcsolatban.

Az õskori mûvészet fennmaradt alkotásaiban, az õsi mítoszokban, valamint a természeti népek közelmúlt, illetve jelenkori kultúráiban egyaránt megfigyelhetõ az ilyen jellegû szimbólumalkotás és -használat. A mágikus erõvel felruházott jelkép – legyen az képi, nyelvi vagy zenei – helyettesítõ, reprezentáló funkcióval bír, amelynek közbenjárásával az ember a környezetére való nagyobb befolyását igyekszik gyakorolni, valamint a felsõbbrendû, szellemi hatalmakkal próbál kapcsolatot teremteni. (Az áldozás/áldozat és az oltár szócikkekben ezen õsi szimbolikus funkcióknak néhány példája olvasható.) Amíg a mítosz az egyetlen magyarázó elv a világ és az ember mibenlétére, addig a szimbólumok valamennyi emberi viszonyrendszer kifejezõi: kozmogóniai, kozmológiai elképzelések, égi hatalmak által elrendelt társadalmi rangsorok érzékeltetõi. A Napot, a Holdat, a természeti képzõdményeket vagy éppen az emberi testet központi elemmé avató szimbolikus világmodellek rendszereiben valamennyi emberi közösség megalkotta a maga világmagyarázatát, szentségekhez kötõdõ kultuszát és mûvészetét. Az e hagyományok nyomán kialakuló világvallások természetszerûleg használják tanaik, szertartásrendjük elemeiként a jelképeket. Például a szent iratok tanúsága szerint Buddha, Jézus vagy Mohamed tanításaiban egyaránt megjelenik a fény/világosság és sötétség, ez az õsi szimbólumpár; számos ikonográfiában a testet, fejet övezõ dicsfény/glória a szentség kifejezõje. Ugyanakkor a dogmák és a racionalizáló hittételek a jelképek terén általában a fogalmi-tartalmi szûkülés irányát eredményezik. Az ikonográfia attribútumkódjai, azaz jelvényszerû ismertetõjegyei egyenesen a jelölõ–jelölt viszony egyértelmûségét hivatottak elõsegíteni. Ezzel párhuzamosan a misztikus mozgalmakban (például a ciszterci vagy ferences rendekben, egyes eretnek szektákban) a hit aktív átélése, szakrális mûvészetükben pedig ennek megfelelõen az át- és újrafogalmazást is vállaló gazdag szimbolikus kifejezési lehetõség jelenik meg. Ez utóbbival állnak összefüggésben az önállósodó, különbözõ esztétikai funkciókban kiteljesedõ mûvészetek szimbólumrendszerei. Ha lényegessé válhat az egyén élményvilága, akkor ebben még a hitélmény is körvonalazódhat. Abból a nézõpontból, amely a jelképek alkotását és használatát a vallásos világkép elemének tekinti, a racionalizmus térhódítása egyben a szimbolikus gondolkodás veszélyeztetõje, lényegének szétrombolója. Jung szerint a tudományos megismerés fejlõdésével az ember számára egyenesen „…elveszett a szimbolikus kapcsolatból fakadó rejtett érzelmi energia is”.[8] Több helyütt profetikus hangon ostorozza a „luciferi felfuvalkodottságú” rációt, és egy újabb platonikus fordulatot jövendöl meg. Ezzel szemben a zárt rendszerû európai szakrális világkép alaptételeit visszavonhatatlanul szétbomlasztó kopernikuszi–darwini modellek térnyerése és az ezekbõl eredõ tudományos hipotézisek nem vonták maguk után a szimbólumalkotó, -használó mûvészet hanyatlását. Az ember lényegi sajátosságait fölösleges, sõt káros egymást kizáró tényezõkként feltüntetni. A szócikkeinkben is bõségesen fellelhetõ modern alkotások tanúsága szerint a konvencionális jelképek a hitközpontú világkép átértékelõdésével/hanyatlásával, azaz hagyományos szakrális töltésüket módosítva/vesztve sem szûntek meg létezni. Ennek tükrében a szimbólumalkotást és -használatot nem kizárólagosan a vallásos világszemlélet, hanem inkább az emberi gondolkodásmód lényegi elemének tekinthetjük.

A szimbólumok elméleti vizsgálata éppen a rációba vetett bizalom jegyében és az egyéniséget, a mûvész világlátását, egyéni szimbólumteremtését elfogadó, sõt olykor misztifikáló modern európai kultúrában jelent meg. Jellemzõ hogy Goethe, a mûvész-esztéta szerint a szimbólumok „mélységes jelentést hordoznak, s ennek forrása az eszményi, mely mindig valami általánosságot is rejt magában”.[9] Ezzel szemben Hegel, a filozófus-esztéta a szimbólumot fogalma, történeti megjelenése tekintetében „csak mintegy elõmûvészetnek” tekintette, amely „fõként Kelet sajátossága” s a klasszikus mûvészetet ennek meghaladásaként értékelte.[10]

Maga a racionalizmus is sajátos szimbólumrendszert alkotott, például a fény/világosság és sötétség nagy múltú ellentétpárjával. Jelképes a „fény századának” a hagyományos, vallásos szimbólumvilággal való szembenállása és az új „hitként” értelmezett tudomány szcientista mítosza is (amelynek optimista, haladáselvû felfogása nem azonos a természettudománnyal, annak mai, evolucionista, kritikai racionalista értelmezésével). A tudományos világkép, például a világ keletkezésének természettudományos hipotézise természetesen nem használja tényként a mitikus világ- és emberteremtés elemeit, sõt az ember teremtette szimbólumvilágban jelöli ki azok helyét. De bármilyen mértékben bõvül is az emberi ráción, az újabb, kísérletekkel bizonyítható ismereteken alapuló természettudomány, természetfilozófia és -történet, az emberi létezésnek ettõl teljesen függetlenül mindig lesz olyan területe, amelynek kifejezésére a jelképek világa az egyetlen eszköz.

Az ember eszményeire, érzelmi világára, mûvészi és hitélményére adekvát módon a szimbolika ad formai lehetõséget, hiszen az egyéni és viszonylagos élmény sohasem fogalmazódhat meg egzakt módon abszolútnak tekintett meghatározásokban. A mûvészet lényegénél fogva használja ezt a nyelvet:

Sár és virág, kavargó semmiség,
de hirtelen, mint villám, hogyha lobban –
két sor között – kinyíl nekünk az Ég.
(Kosztolányi Dezsõ: Vers)

Kötetünk kapcsán végezetül a szimbólumelmélet egyik kardinális pontját is érintenünk kell. Mégpedig az alapvetõ szimbólumcsoportok, valamint az általános, a tértõl és idõtõl függetlenül azonos vagy hasonló elemeket hordozó, közös õstípusokból eredeztethetõ szimbólumok kérdéskörét. Annak vizsgálatában, hogy vajon mi a magyarázata a különbözõ kultúrákban elõforduló, formailag és tartalmilag rokon szimbólumoknak, az égi vagy éppen az alvilági erõkre utaló jelképcsoportok párhuzamainak, két, eltérõ alapon álló megközelítés bontakozott ki. Ezekben a szimbólumok eredetét illetõ központi kérdés a középkori univerzália-vitákra emlékeztetõ ellentétes álláspontokban körvonalazódott.

Az egyik irányvonal a szimbolikus univerzáliáknak a platonikus fogalomrealizmus szerinti értelmezése, azaz az ideák, a fogalmak, az eszmék és az azokra utaló szimbólumok a való dolgok felett álló, magasabb rendû realitásként való meghatározása.

Ennek nagyszabású kísérlete Jung szimbólumelmélete. Rendszerében, amint egyik 1939-es tanulmányában írja: „az »archetípus« …a platóni értelemben vett »idea« szinonimája.”[11] A tudattalan két összetevõjét, a személyes mellett a kollektív tudattalan létét feltételezi. Ez utóbbi szerinte „nem egyedileg szerzett, hanem veleszületett”, tartalmai az archetípusok, amelyek „mindenütt és az összes individuumokban ugyanazok”.[12] Felfogásában az archetípus ösztönös tendencia és az, „Hogy a lelki struktúra s annak elemei, vagyis az archetípusok egyáltalán keletkeztek-e valaha, az metafizikai kérdés, s ennélfogva megválaszolhatatlan”.[13] Jung antropológiája – amint erre Buda Béla Jung Emlékek, álmok, gondolatok címû kötetének utószavában rámutat[14] – a biológiai determinizmus és a lamarcki evolúció oksági elve alapján átörökíthetõnek tételezi föl az emberiség lényeges tapasztalatanyagát. Eszerint a kollektív tudattalan fokozatosan töltõdött föl az alapvetõ archetípusokkal, amelyek eredete a törzsfejlõdéshez, nem pedig az egyedfejlõdéshez kötõdik. Ezek az archetípusok a szakrális mûvészet szimbólumaiban, az egyes ember életében pedig az álmokban és a fantáziákban törnek a felszínre. Jung tehát, feltételezve a kollektív tapasztalatanyag biológiai átörökítését, ebben látja a szimbólumok egyetemes elõfordulásának magyarázatát. A hagyomány és a szocializáció jelentõsége ebben a felfogásban háttérbe szorul. A nézeteit ért kritikák hatására viszont kései mûveiben már nem magukat a képzeteket, hanem csak a képzetek lehetõségét, azaz a gondolkodási struktúrát tekinti veleszületettnek. Mint írja, a kollektív tudattalan „az agyi struktúrákban öröklõdik. Nincs velünk született elképzelés, de létezik az elképzelések veleszületett lehetõsége.”[15]

A másik – a nominalizmust idézõ – álláspont a jelképek teremtését és szerepét az emberi gondolkodásmód fejlõdésének törvényeire vezeti vissza; ebben jelöli ki az általános szimbólumcsoportok kollektív, általános jellegének magyarázatát. Természetszerûleg ez egyben az idealista, metafizikai alapú koncepció kritikája. Gilbert Durand például a szimbólumokat megalkotó képzelet alapvetõ struktúráit tekinti egyetemes jellegûnek.[16]Ez a fölfogás a szimbólumalkotás eredetének problémáját az egyedfejlõdés tényezõivel magyarázza, alapul véve a gyermek- és személyiséglélektan ez irányú vizsgálati eredményeit. A „szimbólumalkotás benne rejlik a gyermek egész fogalmi gondolkodásának kezdeteiben” – foglalja össze erre vonatkozó kutatásait Jean Piaget Szimbólumképzés a gyermekkorban címû kötetében.[17] Az emberi személyiség kialakulása, annak biológiai és társadalmi tényezõi egyaránt szimbolikus rendszerekben fogalmazódnak meg. Ennek kollektív (általános), valamennyi emberi egyedre és közösségre érvényes voltában fogható meg a kulturális szimbólumok alapvetõ csoportjainak hasonlósága, „archetipikus” jellege.

E feltevés alapján az ember elidegeníthetetlen lényegi – biológiai fogalommal élve – fajra jellemzõ lényegeként határozhatjuk meg a fogalmi gondolkodás kialakulásával együtt járó kultúra- és szimbólumalkotó képességet. Ennek a tételnek kézzelfogható bizonyítéka a kultúrák „átjárhatósága”. Ha az ember – elégséges biológiai és szocializációs tényezõk révén – bármilyen kultúrát elsajátíthat, akkor képes felidézni, újrafogalmazni a térben és idõben tõle távol esõ korszakok eszméit, mûvészetét, azaz párhuzamos szimbólumok révén több-kevesebb sikerrel lefordíthatja azokat a saját kulturális anyanyelvére. A szimbólumok és a bennük felsejlõ különbözõ kultúrák tanulsága/tanúsága egybecseng az antropológus Leakey megállapításával: „A kultúrák közötti, gyakran igen mély eltéréseket nem lehet úgy tekinteni, mint az emberek közötti elválasztó tényezõt. Ehelyett akként kell értelmezni a különbözõ kultúrákat, amik azok valóban: végsõ megnyilvánulásaiként annak, hogy az emberi fajhoz tartozunk.”[18]

--------------------------------------------------------------------------------

[2] Arany János összes mûvei, I., 1951, 461.
[3] L. von Bertalanffy, „…ám az emberrõl semmit sem tudunk”, 1991, 30.
[4] L. von Bertalanffy, i. m., 1991, 29.
[5] W. H. Calvin, A gondolkodó agy. Az intelligencia fejlõdéstönénete, 1997, 106.
[6] E. Cassirer, A szimbolikus forma fogalma a szellemtudományok felépítésében, Helikon, 1973, 322.
[7] R. E. Leakey, Az emberiség eredete, 1996, 156.
[8] C. G. Jung, A tudattalan megközelítése, in Az ember és szimbólumai, 1993, 98.
[9] J. W. Goethe, Antik és modern, 1981, 210.
[10] G. W. F. Hegel, Esztétikai elõadások, I., 1980, 311.
[11] C. G. Jung, Mélységeink ösvényein, 1993, 87.
[12] C. G. Jung, A kollektív tudattalan archetípusairól, 1934, in Mélységeink ösvényein, 1993, 52.
[13] C. G. Jung, Az anyaarchetípus lélektani aspektusai, 1939, in Mélységeink ösvényein, 1993, 106.
[14] Buda B., Utószó Carl Gustav Jung Emlékek, álmok, gondolatok c. kötetéhez, 1987, 455.
[15] C. G. Jung, Az analitikus pszichológia és a költõi mûalkotás közti összefüggésrõl, in in Mûvészetpszichológia, 1983, 214.
[16] Idézi Cs. Gyímesi É., Teremtett világ, 1983, 68.
[17] J. Piaget, Szimbólumképzés a gyermekkorban, 1978, 363.
[18] R. E. Leakey–R. Lewin, Fajunk eredete, 1986, 300.



Újvári Edit