Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
A bûnelkövetés társadalmi háttere és pszichológiája

A szakdolgozat mindig valami újat igyekszik hozzátenni a szakmához. Ezúttal Maczkó Hajnalka szakdolgozatából csemegézhetünk a bûnelkövetés pszichológiájáról. "Az emberek nem csak Isten törvényeit szegik meg idõrõl idõre, hanem mindazon szabályokat is, amelyeket õk maguk hoztak létre a társadalmi együttélés rendezése céljából. A társadalom szerkezete és a bûnözés közötti összefüggés már az antik világ filozófusait is foglalkoztatta, Platón mûveiben, illetve Szophoklész tragédiáiban is központi kérdéssé vált." - írja Maczkó Hajnalka szakdolgozatában.

Rájöttek már ekkor arra is, hogy a bûnözés elõbb létezett, mint a szokásjogok, így valójában magának az erkölcsnek a kialakulásához is hozzájárult. A bûnözés struktúrája azóta is folyamatosan alakul, szerkezeti elemei átrendezõdnek, minõségi jelentõséget kapnak, így a bûnözés jellegének megváltozásához vezetnek.
Az elõzõekbõl következik, hogy a huszonegyedik századba átlépve szükségessé válik a bûnözés új értelmezése, hiszen az a történelmi helyzet, amelyben a kriminológia tudományága kialakult, mostanra teljesen megváltozott.
Az elmúlt évtizedekben, egészen mostanáig világszerte egyre nagyobb mértékben volt jelen a bûnözés, ami éppen ezért elveszítette kivételes esemény jellegét, életünk egy megszokott háttérjellemzõjévé, a posztmodern élet velejáró kockázatává vált. Az egykor bûntettnek tekintett indítékok és tevékenységek normális dolgokká alakultak, a bûntényeket egyre kevésbé a hiányérzet motiválja, inkább a lehetõségek túltengése. A bûnözõk „ugyanazt” teszik, amit mindenki más, különbözõségük elhomályosul. A bûnözés és más elkerülendõ, kockázatos viselkedések között elmosódnak a határok, a bûn „funkciója”, társadalmi-gazdasági szerepe megváltozott, a normális és kóros, kultúra és szubkultúra, morális és immorális közötti különbségek csökkennek, a bûnözés, fõként a gazdasági bûnözés egyre inkább úgy mûködik, mint a szociális és gazdasági élet újratermelésének mechanizmusa.
A határok elmosódását mutatja a modern, "divatos" kriminológiai nézetek közül a szubkultúra-elmélet is, mely szerint az a fiatal, feltörekvõben lévõ csoport, amely a társadalmi bekapcsolódás lehetõségeit nem látja, a meglévõ, emberileg elfogadott kultúrával szembe fog fordulni, önmagát erkölcsileg „lefedi”, választ ad arra, miért követ el bûncselekményt, igazolja tetteit. Mindez elsõsorban azért történik, mert az "alsóbb társadalmi rétegek" ifjúsága nem tud magának státust teremteni a hagyományos társadalmi intézményrendszerben, és éppen ezért elutasítja a "felsõbb társadalom" céljait és normáit, igazságtalannak tartja azt, mivel egyenlõtlen feltételeket teremt.
Magyarországon a szocializmus viszonyai között marginalizálódott a bûnözés. A nyolcvanas években azonban „puhult” a diktatúra, és erre a bûnözés is azonnal reagált. A rendszerváltás óta pedig, ahogy valamennyi demokratikus jogállamnak, nekünk is együtt kell élnünk egy terjedelmében jóval nagyobb bûnözéssel. A változás hirtelennek és gyorsnak tûnt, a magyar lakosság általános biztonságérzetét megingatta.
A bûnözés szerkezetében is jelentõs változások következtek be, a megélhetési bûnözés mellett virágozni kezdett a „fehérgalléros” bûnözés, illetve fokozódott a brutalitás, elterjedtebbé vált az erõszak alkalmazása. Ezek a minõségi változások egyrészt a gazdasági-társadalmi átalakulás közvetlen következményei, másrészt pedig annak tudhatók be, hogy a rendszerváltás után nem alakultak ki azok az erkölcsi paradigmák, amelyek a jogkövetõ magatartás etikai alapjait jelenthetnék.
A marxista elméletalkotók ragaszkodtak ahhoz, hogy a bûn oka teljes egészében gazdasági jellegû, a bûnözést a gazdasági hiányérzetbõl vezették le. Ez azonban nem magyarázza meg, hogy miért válnak bûnözõvé olyan emberek, akik nem a legszegényebb társadalmi réteghez tartoznak. A kriminológiában mára fontos témává vált a jóléti bûnözés kérdésköre, és azt is felismerték, hogy a hiányérzetbõl bûntettet elkövetõk elsõsorban a középrétegbõl, illetve a felsõ társadalmi rétegbõl kerülnek ki, mivel közismert tétel, hogy a szükségletek kielégítése során újabb és újabb szükségletek lépnek fel, vagyis a szükségletét kielégítõ nem éri be azzal, amije van, hanem mindig többet és többet akar.
Ismert elmélet a frusztráció tana is, mely szerint az az ember, aki sok frusztráción esik keresztül, egy adott pillanatban — éppenséggel a rengeteg sikertelenség miatt — bûnözõvé válhat. Nem elsõsorban azért, hogy legyõzze gátlásait, hanem azért, hogy "megoldjon" bizonyos kérdéseket.
A multifaktoriális elmélet viszont azt mondja ki, hogy sohasem lehet csupán egy tényezõre visszavezetni az adott bûncselekményt, mert a bûnözésnek számos oka van. Ezek az okok biológiai, pszichológiai és nem utolsósorban társadalmi jellegûek lehetnek.
Amikor elgondolkodunk azon, hogy vajon mi motiválja az embert arra, hogy bûncselekményt kövessen el, akkor a fentiekben áttekintett társadalmi, történelmi háttér mellett figyelembe kell vennünk az emberre jellemzõ alapvetõ szükségletek és késztetések jellegzetességeit, illetve azokat a személyiségjegyeket, pszichológiai okokat és hibás szocializációs folyamatokat is, amelyek a bûnözõvé válás hátterében állhatnak.
Az egyes ember pszichológiai indítékainak vizsgálatakor elsõsorban azokat az ösztönzõ erõket kell számításba vennünk, amelyek akkor lépnek fel a szervezetben, amikor valamilyen hiányállapot jelentkezik, s azt belsõ automatikus szabályozással már nem lehet kielégíteni. Eric Berne tranzakcióanalízise szerint a szociális viselkedés mögött rejlõ alapvetõ motiváló erõ az emberek élethossziglan tartó igénye az elismerésre. A TA -analitikusok úgy tartják, hogy az egyénnek egész életében szüksége van a sztrókokra, ezek hiánya ártalmas és tartós hatást vált ki mind fizikai, mind pedig érzelmi szempontból. A fizikai sztrókok elmaradásával a felnövekvõ gyermekek elkezdik keresni a verbális és szimbolikus sztrókok megszerzésének lehetõségeit, az állandóan visszaesõ krónikus bûnözõk esetei pedig éppen arról tanúskodnak, hogy a teljes sztrókhiánynál a negatív sztrókok is jobbak.
Freud és a pszichoanalitikusok a bûncselekményt bizonyos ki nem elégített szükségletek megnyilvánulásaként határozták meg. Az elfojtott indulatok, ingerek a normális társadalmi magatartást erõszakos tettekké alakíthatják át. Ha az „ego” vagy a „szuperego” nem elég erõs, hogy az indulatokat leszorítsa, megjelenik a bûnözés.
Bowlby a korai anya-gyermek viszony érzelmi zavarára vezeti vissza az antiszociális magatartás kialakulását. Johnson és Szurek szerint a szülõk tudattalan engedékenysége és következetlensége is forrása lehet a személy antiszociális, kriminális viselkedésének.
Jochelson és Samenov speciális gondolkodási mintákat különítettek el a fent említett viselkedés jellemzõiként, így az izgalmat és élménykeresést, a gondolkodásban bizalmatlanságot, a mások manipulációjára való fokozott igényt.
Ranschburg Jenõ gyermekpszichológus szerint a gyerekeken három-négy éves korukban már észlelni lehet, hogy vannak-e antiszociális vonásaik, mint az egoizmus vagy a bûntudat teljes hiánya.
Deviánsnak azokat a viselkedéseket nevezzük, amelyek eltérnek az adott társadalomban elfogadott normáktól, az antiszociális személyiség kifejezés azonban bizonyos értelemben félrevezetõ, mert ezek a tulajdonságok nem minden társadalomellenes cselekedetet elkövetõ személyre jellemzõek. Az antiszociális személyiségû (pszichopata) emberek fõ jellemzõje a lelkiismeret, a bûntudat hiánya, függetlenül attól, hogy az általuk elkövetett cselekmény mennyire kifogásolható, illetve az, hogy képtelenek az empátia érzésére, a másokkal való törõdésre. A legtöbb fiatalkorú és felnõtt bûnözõnél azonban megfigyelhetõ, hogy kötõdnek valakihez, a családhoz, a banda többi tagjához, és tartják magukat valamilyen erkölcsi szabályhoz, például ahhoz, hogy nem árulják el társaikat.
Az írásszakértõ tevékenysége során sokszor találkozik jól kivitelezett, nehezen beazonosítható hamisítványokkal, s joggal merül fel benne a kérdés, hogy vajon milyen a személyisége annak az embernek, aki a jól kivitelezett anyagot létrehozta. Arra sajnos nincsenek utalások, hogy részletesen vizsgálták volna az elkövetõket, illetve, hogy nyomon követték volna az elkövetés gyakoriságát, a visszaeséseket. Az tény, hogy aki írást hamisít, az megszegi a társadalom által szabott normákat, vagyis viselkedése ilyen értelemben deviáns, azonban személyisége nem feltétlenül torzult vagy beteg. Egy jól kivitelezett hamisítás elkészítése mindenképpen magasabb szintû intellektuális képességet, jó megfigyelõ készséget feltételez, ugyanakkor kézügyességet, jól kidolgozott írómozgást, valamint nagy gyakorlatot a saját reflexek gátlás alá helyezésében.

Ha ezek közül valamelyik feltétel hiányzik, akkor gyengébb minõségû hamisítvány születik, így az elkövetõt könnyebb tetten érni. Az elkövetési mód is sokat elárulhat az elkövetõ személyiségérõl, így például az indigós átírás használata, amely alacsony színvonalú hamisítási technikaként a kreativitás hiányát tükrözheti. A hamisítási módok, illetve a képességek mindenképpen szoros összefüggést mutatnak. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a hamisítás legtöbbször csak eszközcselekménye egy másik célcselekménynek, akkor az elkövetõ személyiségjegyeit a célcselekmény végrehajtásához szükséges jegyekkel tovább bõvíthetjük. Ebbõl a szempontból feltétlenül meg kell különböztetni azokat a hamisítókat, akik csak egyszer követik el tettüket azoktól, akik visszaesõk, és nem kényszerhelyzetbõl követnek el hamisítást. Az utóbbiak esetében gyakran csak több év után derül fény a folyamatos elkövetésre, ami a magasabb értelmi szint mellett feltételezi a megnyerõ, de nem feltûnõ viselkedést, a jó kommunikációs készséget, illetve azt, hogy ezek az emberek nagyon könnyen manipulálnak másokat.






Maczkó Hajnalka grafológus, írásszakértõ