Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
Van-e esélye a legkisebb királyfinak a Pokémonokkal szemben?

Biztosan mindnyájan emlékszünk még gyermekkorunk kedvenc meséire és a mesehallgatás sajátos hangulatára. Mesélt nekünk az óvó néni, édesanyánk, a tévémaci, és mi, gyerekek is meséltünk egymásnak, akár kitalált történeteket is.
Miért volt olyan örömteli, amikor nagymamánk esténként elmesélte valamelyik kedves népmesénket vagy Csipkerózsika történetét? Miért hallgattuk akár századszorra is lélegzetvisszafojtva?


Miért emlékszünk nosztalgiával a Rettenthetetlen Ólomkatona, a Világszép Nádszálkisasszony vagy Fehérlófia történetére? Mitõl jók ezek a mesék? És miért rettenünk vissza sok mai mese láttán-hallatán, miért érezzük úgy, hogy ezek nem valók gyerekeknek?

Klasszikus mesék és “mai” mesék

A klasszikus mesék – legyen szó akár népmesérõl, akár mûmesérõl – egyik fõ jellemzõje az, hogy van “múltjuk”. Ezek a mesék évtizedeken, évszázadokon át csiszolódtak, formálódtak. Nem voltak leírva, szájról szájra hagyományozódtak, mindig az adott kultúra mindennapjaihoz alkalmazkodva. Az idõk folyamán leszakadtak róluk a felesleges sallangok, és egyre jobban közelítettek egy egyetemes mondanivaló felé. Igaz ez a nagy meseírók meséire is, akik kivételesen jól tudták közvetíteni ezt az õsi tudást.
A klasszikus mesék olyan mélytudati elemeket tartalmaznak, melyek az emberiség közös tudásából merülnek fel. A népmesék ismert figurái, az öreg anyóka, a hatalmas király, a gonosz boszorkány, a hétfejû sárkány, a segítõ állatok mind-mind archetipikus szimbólumok. Ezek az archetípusok (melyek álmokban vagy mûvészeti alkotásokban éppúgy megjelennek, mint a mesékben) az emberiség közös tudását közvetítik.
A klasszikus mesékben – szemben a modern TV-mesesorozatokkal és képregényekkel - a szereplõk mind egyértelmû szimbólumok is egyben. A kalandok mindig valamilyen szimbolikus alakkal történnek meg, például a legkisebb királyfival vagy a szegény ember legkisebb gyermekével, akikkel a mesét hallgató kisgyerek könnyen tud azonosulni. S ha azonosult a fõszereplõvel, át is éli annak örömét-bánatát, viszontagságait. A szakirodalom “kettõs tudatnak” nevezi ezt a sajátos tudatállapotot, amivel a gyerek átéli a fõhõs élményeit, azonosul vele, miközben tudja, hogy mindez mégsem a valóság része.
Van itt még egy lényeges elem: a gyerek a mesehallgatás közben átéli a feszültséget, de fel is dolgozza azt, mégpedig azért, mert a mesének elõre látható a “forgatókönyve”: a végén a jó elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig elbukik. Ez értékeket közvetít, hiszen a jó gyõz, s persze az is egyértelmû, hogy ki jó és ki gonosz, ami megkönnyíti a gyereknek a mesében való eligazodást. A mese hallgatásakor a gyerek bízik a mese alakulásában, de abban a személyben is, aki elmondja neki a mesét. A kettõs tudat, a mese jó végének elvárása, és a mesélõ személye biztonságot ad a gyereknek.
A mai mesékben ezzel szemben nem mindig követhetõ a történet, és az sem egyértelmû, hogy mire számíthat a mesébe belefeledkezõ gyerek. A manapság divatos Pokémon figurák egyik történetében például a következõkre hívják fel a gyerekek figyelmét: ”…Észvesztõ varázslatok és trükkök – ez a Pszicho Pokémon területe. Az ilyen Pokémon támadása természetfeletti mellékhatásokat hagyhat hátra. Erõsen koncentrálj tehát, ha egy ilyen hipnotikus erejû lény a közeledben van!…” Hol itt a biztonságot nyújtó közeg, ahol a gyerek számíthat a megnyugtató végkifejletre? Éppen ellenkezõleg, neki magának kell szembe néznie a “gonosz erõkkel”, “pusztító erejû támadásokkal” és hasonló dolgokkal, amiket valószínûleg nem is ért, de azt érzi, hogy valami félelmetes dologról van szó. Ezek a mesék nem segítenek a feszültségek feldolgozásában, inkább szorongáskeltõnek nevezhetjük õket.
A tévé- és képregény sorozatok szereplõi gyakran félelmetesek, agresszívek és ijesztõek. Ezek a mesék az erõ és agresszivitás témája köré szervezõdnek, és a durva tetteket részletesen mutatják be. Igaz, a klasszikus mesékben is szerepelnek félelmetes figurák, például a hétfejû sárkány vagy a vasorrú bába, de ott nem az elrémítésen van a hangsúly, hanem a nehézségek, a félelem leküzdésén, például a királyfi bátorságának bemutatásával. A modern mesékben a szereplõk többször megsérülnek - elég, ha csak a rajzfilmmacska Tom és egér társa, Jerry párharcára gondolunk, melyben percenként több agresszív esemény játszódik le, mint egy népmesében összesen, mintát adva ezzel a gyerek számára is. Sõt, a szereplõk akár meg is halnak, és aztán minden gond nélkül feltámadnak.

Tanácsok szülõknek

Bár sok szülõnek nincs annyi ideje foglalkozni gyerekeivel, amennyit szeretne, ha tehetjük, lehetõleg magunk meséljünk a kicsiknek. Ennek egyik elõnye az, hogy a gyerek ha mesét hallgat, közben a képzelete dolgozik: képeket alkot, feldolgoz, mûködik a fantáziája. Ezzel szemben a készen kapott képek blokkolják a képzelet mûködését. Nem fejlesztõ, ha a gyerek többnyire nézi a mesefilmeket, mivel ilyenkor csak passzívan befogadja, amit lát, a mentális mûködésnek egy alacsonyabb szintjén. A meséléssel segíthetünk gyermekünknek saját kreativitása kibontakoztatásában, fantáziavilága gazdagításában, míg a nézett mesék gátolják ezek fejlõdését.
A személyes jelenlét érzelmileg is fontos a gyerek számára. Ott van vele egy felnõtt, akitõl kérdezhet, ha nem ért valamit, és aki eloszlatja félelmeit, aggodalmát, biztonságot nyújt. A mese hallgatásakor a mese hozzáigazodik a gyerek igényeihez; és neki szüksége is van erre az alkalmazkodásra, a párbeszédre. Van, hogy csendben, átszellemülten végighallgatja az egész történetet, máskor percenként belekérdez a mesébe. Erre egy tévéfilm nézésekor nincs lehetõség, ott a mese tempója adott, nem "személyre szabott”.
Ha mégis tévében nézi a gyerek a mesét, a szülõ akkor is mindig legyen mellette, hogy közbe tudjon szólni, meg tudja magyarázni, ha a kicsi nem ért valamit. S mivel a gyerekek nyitottak és befogadók, nincs még kialakult kritikai érzékük, az sem árt, ha azt is megnézzük, milyen mesét is néz a gyerek lefekvés elõtt. Akár egyetlen félelmetes vagy félreértett epizód is elég ahhoz, hogy visszatérõ rémálmai legyenek a gyereknek.
A mesék hatását a szülõk lemérhetik a gyerek kreatív tevékenységén keresztül is. Ha megkérjük gyermekünket, rajzolja le, bábozza el vagy akár mesélje el újra azt, amit hallott, megtudhatjuk, milyen hatást váltott ki belõle a mese.


Ajánlott olvasmányok:
 Bruno Bettelheim: A mese bûvöletében
 Louise von Franz: Nõi mesealakok
 Louise von Franz: Archetípusos minták a mesében
 H. Ginot: Szülõk és gyermekek
 Mérei Ferenc: Gyermeklélektan
 Propp: A mese morfológiája

Megjelent a Grafomagazin 2001./5. számában




Matusinka Ágnes pszichológus