Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
EGY ISMERETLEN ÚR VENDÉGE - írás Kosztolányi-tól és Kosztolányi-ról

Kosztolányi Dezsô írása ugyanolyan formai gazdagságot mutat, mint sokoldalú munkássága. A gyorsan futó sorokban az alakzatok szertelen variációját fûzi egymásba. A másik feltûnô sajátosság, hogy a végletekig leegyszerûsített írásban nem marad épen egyetlen betû sem.

Mindegyiknek hiányzik valamije: kezdô vonala, végvonala, alsó vagy felsô hurka, középzónás oválja. A költô gondolatai sebesebben száguldanak, mint ahogy rögzíteni tudja azokat a papíron. Ezért a felesleges betûrészeket elhagyja, sôt gyorsírásos szakaszokat is beiktat a szövegbe, például az 1933 – 1934. évekbôl fennmaradt naplójában, amelybôl a két elsô írásminta származik.
Élettempója ugyanolyan gyors, mint írása. Lobogó hajjal, lebegô nyakkendôben rohan az utcákon. Gyermeki kíváncsisággal, kamaszos ellenkezéssel, felnôttes szerepjátszással fordul a környezetéhez, és habzsolja az életet. Nem kell a mélység titkát kutatni – vallja -, mivel onnan úgyis a sarat hozzuk fel. Ezzel szemben a jelenségek világa kimeríthetetlenül gazdag. Élénk érdeklôdéssel szemléli a körülötte zajló történéseket, hiszen „az elfásulás a középszerûek elôjoga.”

„ha járok a bús Budapesten, nem tudnak egész idegennek.”

A magas színvonalú írás jelzi a nagyságot. Nem kell tartania attól, hogy a középszerûek közé tartozik, de a repülô t áthúzások irreális ambíciókról árulkodnak. Ezt a betûtesthez képest vízszintes vagy lefelé irányuló vonalat kiegyensúlyozhatná egy mélyre nyúló, szépen megmunkált alsó zóna, amellyel – a fa gyökereihez hasonlóan – szilárdan megvetné lábát a valóság talaján. Ennek hiányában képzelgésekre gondolunk, amelyek színessé formálják a verseit, de talajtalanná teszik a költôt.
A fiatal Kosztolányi „A négy fal” között, majd „A szegény kisgyermek” panaszai címû verskötetével berobban az irodalmi életbe. Több neves lap belsô munkatársa, ahol a verseit is meg tudja jelentetni. Maga mögött hagyja a két ifjúkori jó barátot: Babits Mihályt és Juhász Gyulát, akik vidéken tanárkodnak. Éli az újságírók mozgalmas életét, és azt az álmát dédelgeti, hogy az új irodalom vezéralakja lesz. Ady Endre, a rivális pályatárs úgy vélekedik, hogy „költônek legkülönb az újonnan jelentkezettek között.”
A rivalizálás évtizedek múltával sem szûnik közöttük. Kosztolányi 1929-ben beszáll az Ady költészetérôl fellángoló vitába az Írástudatlanok árulása címû cikkével. Megírja, hogy néha borzongva, néha mosolyogva szemlélte – másokkal együtt – „hogyan fonódik egy koszorú csupa félreértésbôl.” Kétségtelen, hogy kétféle írói magatartás csap össze: Kosztolányi a tiszta irodalmiságot, az önmagáért való szépséget becsüli, és elutasít minden olyan irodalmi terméket, amelynek társadalmi hasznossága van. Lehetetlen azonban nem észrevenni, hogy Ady, a mitikus magasságokba emelt vezér ugyancsak irritálja. Hírnevét túlzottnak, saját féltékenységét jogosnak tartja. Cikke általános felháborodást kelt, Babits is Ady mellé áll, ami tovább rontja kettejük viszonyát.
Érdemes még egy epizódot felidézni Kosztolányi életébôl, amely példázza, hogy bármilyen magasra ível a pályája, vezetôi posztot nem tud tartósan betölteni. Az 1930-as év komoly sikereket hoz számára: a Kisfaludy Társaság tagja lesz, és megválasztják a Magyar Pen Club elnökének. Sokat jár külföldön: fogadja ôt Thomas Mann és Vilmos császár is. Igazságosan dönt, amikor hatására egy angol lord nívódíját Móricz Zsigmondnak és Krúdy Gyulának ítélik oda. Döbbenten és csalódottan fogadja a klubbeli viharokat: félreállítják, József fôherceg lemond a védnökségrôl, mivel Herczeg Ferencék visszalépnek az elnökségbôl. Ô, aki elítéli a politikai szerepvállalást, fôképpen Ady esetében, most maga is támadások kereszttüzébe kerül.

"Itthon vagyok, itt e világban, s már nem vagyok otthon az égben."

A fonalasodó, apró betûs írás szorongást tükröz. Nagy kérdés, hogy miért hanyagolja el az író az élet színpadát szimbolizáló középzónát, amikor szédületes tettvággyal, bámulatos termékenységgel kápráztatja el környezetét. A halállal való intenzív kapcsolatát gyakran kiemelik. Ô maga is azt vallja, hogy „engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál” – amint ezt a szöveget a nehezen olvasható írásmintából is kibogozhatjuk. Az írásképben mégis inkább a pesszimista életszemlélete nyilvánul meg, nevezetesen a kiszolgáltatottság félelme a lét vak mechanizmusaival szemben. Felfogása szerint a végzettel és az erôszakkal eleve reménytelenül száll szembe az izolált, az érzékeny, a sérülékeny ember. „Nincs szabad akaratom – írja – ok hálózatba börtönöztek be.”
A regényeiben jelenik meg a legplasztikusabban a kegyelmi állapotot tagadó életfilozófiája. A húszas években sorra megjelenô mûvei: Néró, a véres császár, Pacsirta, Aranysárkány, Édes Anna, amelyek Jókai és Mikszáth után a modern magyar regényt képviselik. Kosztolányi tollából kiúttalan, komor élethelyzetek kerülnek elô, amelyeket a kívülálló szenvtelenségével, a megfigyelô személytelenségével tár az olvasó elé. Az irodalomkritikusok szerint látszólagos és kimódolt ez az objektivitás, hiszen mögötte együttérzés és részvét lappang. Sajnos az írásból inkább a távolságtartás, az elkülönülés látszik. Az író a harmonikus szépségre nyitott, és az élet tragédiáit groteszknek gondolja, amelyeket jobb lenne elkerülni a mindennapokban.
Tudata legmélyén ellenôrizetlenül kavarognak tragikus életérzések, amelyek mûvészi alkotásokban és emellett a kézírásában törnek felszínre. Az íráskép elsôsorban a tudatalatti rétegeket mutatja, a jéghegy víz alatti részét, és kevésbé tükrözi azt a jólétet és biztonságot, amely körülveszi. Ismeretes, hogy napirenden vannak az úgynevezett kisilonka játékok a feleségével, amellyel kielégítheti „démoni, rémítgetô képzeletét.” Sok édességet eszik, éjszaka is kimegy a kamrába torkoskodni, rengeteg kávét iszik, és könnyû droggal próbálja elhessegetni azt a belérögzült szemléletmódot, hogy hajlamait és cselekvéseit végzetes erôk határozzák meg. Sôtér István találóan írja, hogy „bravúros játékokban oldotta fel lelkének görcseit.”

„Mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak vendége voltam.”

1933 nyarán kezdôdik a betegsége, amikor egy fájdalmas helyet érint a nyelvével a szájüregében. A piros folt makacsul megmarad az orvosok ellentétes vélekedése közepette. Végül sor kerül a mûtétre, majd egy másikra is. A sugárkezelések Svédországban ismétlôdnek. 1934-re állandósul a beteg állapot, amikor „békatávlatból” szemlélheti az életet, bár ennek ellenére folyamatosan dolgozik. „Egész életmûve mintha csak elôkészület lett volna arra a néhány utolsó versre – írja Babits -, amelyben a halál gondolata kiteljesedik.” 1935 március 29 -én tölti be ötvenedik életévét, és ekkorra már bizonyossá válik, hogy menthetetlen.
Egy utolsó nagy érzés még beragyogja az életét. Radákovich Máriával 1935 nyarán a visegrádi újságíró üdülôben ismerkedik meg. Szerelmének hódol a Szeptemberi áhítat címû versben. Leveleiket Füst Milán közvetíti. Ennek köszönhetôen augusztus második felében már kettesben üdülnek Visegrádon. Érzéseit annyira komolynak gondolja, hogy válásra szólítja fel Máriát. Ôsszel otthonában is a válást fontolgatják. 1936 elején azonban újra fellobban a betegsége, és ismételt kezelésre Stockholmba utazik. Márciusban feltehetôen morfiumos állapotban hazaérkezik. Nyáron kissé jobban érzi magát, felesége eteti, ápolja. Állapota tartósan nem javul, nem tud nyelni és beszélni, papírdarabkákra ír – egy kötetre valót.
Három és fél évig tartó betegségének utolsó három hónapjában marad a ceruza a gondolatoknak. A Rónay László könyvébôl való írásmintákon figyelmet érdemelnek a kampós ékezetek, mintha valakibe vagy valamibe kapaszkodni szeretne. Érdekes a fordított négyes számot mintázó ékezet is, amely játékos énjét villantja fel. Sanyarú állapotában is tud goethei lenni, mehr Luft-ot, több levegôt kérve. Szójátékokkal próbálja oldani saját és környezete feszültségét. Például a felesége kérdezi, hogy injekció helyett nem lenne-e elég egy kevert por? A válasz: „Levert volt, kapott egy kevert port.” Felesége kicseréli a gézt a kanül alatt. „Gézcsókom” – köszöni meg a beteg. Ascher Oszkár visszaemlékezik egy temetésre, amikor végignézve a parcellákon, kikívánkozik belôle a felismerés: „Az egész Rendszer elhibázott!” Nem jól van berendezve az a világ, amelyben már Halottak Napján a temetôben fogadja az élni vágyó Kosztolányi Dezsô a tisztelôit.

Megjelent a Grafomagazin 2005./3. számában

 



Dr. Forgács Katalin grafológus