Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
MÁRAI SÁNDORRÓL

Milyen személyiséget takar az 1935-bôl és az 1941-bôl származó levelek írásképe? És vajon hogyan tükrözôdnek a feltárt jellemvonások a „Föld, föld!...” címû, visszaemlékezésnek szánt könyvében, amelyben huszonöt év távlatából, a háború utolsó hónapjaitól az emigrációja kezdetéig, 1948 augusztusáig követi az eseményeket.

A kortörténetnek is beillô mûben végig az író a fôszereplô, Ôt találjuk a vidéki házban, ahova Budapestrôl az ostrom elôl menekültek. Ô sétál a romhalmazzá vált budai vár negyedben. Ô töpreng egy jól fûtött svájci szállodában és egy párizsi kávéházban arról, hogy hazajöjjön-e még 1947 februárjában? És ô gondolja a Szív utca sarkán, hogy véglegesen el kell innen mennie. Mindenhol az író gondolatairól olvasunk, mint ahogy az álomban is mindenki maga éli át a történéseket. Mégis alig találni a magánéletére tett közvetlen utalást. Mintha kizárólag az elmélkedései számítanának, és hogy milyen ember rejtôzik mögöttük, az szerinte kevésbé tartozik az olvasóra. Az írásanalízissel feltárt karaktervonások azonban sorra visszaigazolódnak a kevés, személyére vonatkozó önvallomásban és a néhány, önértékelésnek is felfogható eszmefuttatásban. Az írásjegyek és az emlékképek szembesítésébôl megbízhatóan kibontakozik Márai Sándor személyisége.

„ A TUDAT, A TAPASZTALÁS, AZ ÉN FEGYELMEZÔ EREJE ”

A kézírás összképe eredeti, érett személyiséget mutat, aki tudatosan formálja életét és alakítja írói pályáját.Kialakult, sôt meggyökeresedett elvei vannak, amelyekhez makacsul ragaszkodik. A tudatosan fenntartott egyensúly következtében kifelé tartás, fékezettség, mértékletesség jellemzik, amely magatartást erôs önkontrollal éri el. Az írás egészében véve harmonikus benyomást kelt, a vívódó, kétségekkel teli belsô énje, vagyis a diszharmóniák a részletekben jelennek meg.
„Föld, föld!…” címû könyve vége felé az író kimondja, hogy „a tudat, a tapasztalás, az én fegyelmezô ereje” tartják fenn az egyensúlyt az életben. Ha ezek „megszûnnek hatni, az értelem és az ösztön kényszeregyezsége felborul.” (308. oldal) Osztja a pszichoanalitikus iskola felfogását, miszerint többféle „én” van: nemcsak a személyes tudatosság, az Über-Ich létezik, hanem egy másik én is, akirôl semmi biztosat nem tudunk, de gyanítjuk, hogy a végzetes pillanatokban meghozza a döntést.
A tudatosság mellett az írás domináns jelzései közzé tartoznak a változatos nagyságú és alakú énkép-betûk. Elsôsorban az oválokra és a kezdôbetûkre célzok, amelyek gyakran szûkítettek, helyenként nyitottak és némelykor nem tesz különbséget közöttük. Ilyen alakzatok labilis önértékelésre utalnak. Márai nincs tisztában saját képességével, kétségek gyötrik az élete, a munkássága értelmérôl. Ugyanakkor a kiemelt M betû a családnévben jelzi, hogy büszke társadalmi helyzetére, értelmiségi származására.
Az önmaga megítélésében mutatkozó visszafogottságot jól példázza egy névnapi vacsorán lezajlott beszélgetés. 1944. március 18-án az egyetlen náci atyafi kimondja a nagy igazságot, miszerint neki azért van szüksége a nemzetiszocializmusra, mert tehetségtelen. A rokon vallomására az író a következôket mondja: „Én ugyan nem bízok a tehetségemben, olyan képesség ez, amelyet minden nap újra kell bizonyítani -, de akkor sem lennék híve a nemzetiszocialista eszméknek, ha tehetségtelen lennék, ami nem lehetetlen…” /11. oldal/. A kisméretû és díszítések nélküli kézírás láttán ôszinte szerénységet is felételezhetünk, de a változatos énkép-betûk az önértékelés bizonytalanságát rejtik. Pedig Márai átlagon felüli írói tehetség, aki egyéni életét a hívatása kiteljesítésére rendezi be – az érzelmeit is elnyomó, kitartó tudatossággal.

„ ÉS AZ IRODALOMMAL KEZDÔDIK A NEMZET ”

A nagyon tudatos Márai belsô bizonytalansága abból fakadhat, hogy hatni akarása mellett nehezen talál kapcsolatot az egyes emberrel. Megfogalmazott gondolataival jobbítani szeretne a világon, miközben a különcködésig elkülönül a másik embertôl. Ez a kisebb fajta ambivalencia túlzott önfejûséghez vezet, amit a repülô t áthúzások szépen mutatnak.
Az erôs elkötelezettséget az írássajátosságok egész sorával lehet indokolni. A kisméretû középzónával rendelkezô szövegben a sorvégeken enyhén jobbra dôlnek a betûk, a sorirány emelkedik, jellemzô a szöges girland, amely az „érted bántalak” mentalitás jelzôje. A jobb sodrások, a szublimált g betûk szintén ebbe a csoportba tartoznak. Az elkötelezettséget teljes bizonyossággal meg lehet látni az írásjegyekbôl. Az is megállapítható, hogy egyénien és kreatívan valósítja meg hatni akarását. A már idézett könyvbôl konkrétabb ismereteink lesznek arról, hogy mi iránt elkötelezett Márai Sándor?
Az irodalom és filozófia szakon végzett író feltétlen híve a mûveltségnek. Azért tartja magát polgárnak, mert letéteményese lehet a nyugati szellemiségû kultúrának. „Polgárnak lenni soha nem volt számomra osztályhelyzet, mindig azt hittem hívatás ez, mert a polgár alkotta meg a korszerû nyugati mûveltséget.” /104. oldal/. Azt vallja, hogy „a kuponvágó, a javakat és a termelési eszközöket kisajátító polgárságnak vége.” „A városépítô, mûveltségalkotó, Európa-építô polgárságnak új szerepe van: felemelni az alaktalan tömegeket a polgári életforma térfogatába.” /105. oldal, megjegyzem, hogy olvasatomban Márai a polgár alatt az értelmiségit érti, mint ahogy maga is vezetô értelmiségi családból származik./
Fontos számára a mûvelt polgár, aki terjeszti a kultúrát. Az írónak is polgárrá kell válnia, de aki egy szerény budai lakást körmölt össze, mint Kosztolányi, az ritkaság Magyarországon. Nem lehet kizárólag könyvírásból megélni, a napilapoknak leadott cikkek nélkül. Kosztolányi azért írt minden nap az újságokba, hogy megéljen. Nem illik azonban a magyar írónak kiteregetni a szegénységét. Ezzel magyarázható, hogy az írók nem jártak szívesen egymáshoz. Ha össze is jött egy-egy vacsora meghívás, feszengtek egymás társaságában, mint Márai és Kosztolányi. A szomszédság kézzel fogható eredménye volt, hogy a házmesterné vált Édes Anna modelljévé, és az író ebben a pincelakásban érezte igazán jól magát.
A rommá lôtt és lebombázott lakása láttán Márai Sándor úgy képzeli, hogy ott enyészett el korábbi polgári élete és polgári mivolta. Nem tudja ôszintén és mélyen sajnálni, ami elpusztult, mert nem érezte igazán polgárinak a légkört Budapesten. A polgársággal, mint osztállyal, ezzel az „álpolgári pesti panoptikummal” mindig perben állt. Számára az élet egyetlen értelme a magyar nyelv, és annak felsô fokú teljessége, a magyar irodalom.
Az elkötelezett Márai magának való, zárkózott, öntörvényû ember. Befelé forduló alkatára utal a nagy sor- és szótávolság, a hiányzó végonalak, az álló betûk, fôképpen a sor elején, a már említett azonosan formált oválok és a kezdô betûk. Ismét a nemes veretû olvasmányhoz fordulok, amelyben több példa is alátámasztja a grafológiai jelzéseket. Jellemzô, hogy Márai 1944 március 18.-a éjszakáján telefonon értesítést kap Magyarország német megszállásáról. Elmondása szerint ül a dolgozószobájában, és hatezer könyvét, apja, nagyapja, elhalt rokonai fényképeit nézi. A kultúrában, a múltjában keresi a vigasztalást, nem pedig a jelenhez kötôdô kapcsolatokban. Magányban éli át a számára is tragikusnak számító eseményt. Ugyanígy egyedül gondolja át 1944 karácsony éjszakáján „a lassan kihunyó kályhatûz elôtt” , hogy valaminek vége lett. Az egyedüllét az orosz csapatok bevonulása idején ugyancsak nagy és az egyedüli fényûzés. Spenglert olvas, miközben felette elzúgnak a Budapestre tartó bombázók. Falusi házában javítják a hadi felszerelést, hallgatják az egyetlen lemezt, egy ukrán gyermekkórust. Mintegy harminc szerelô között kell élnie, mégis sikerül minden nap néhány órára egyedül maradnia, és feltennie a kérdést: vajon „kezdôdik-e valami ebben a sivár, zakatoló, fülsiketítô lármában?” /81. oldal/ „Lehetséges-e, hogy a másik szobában ezek a keleti emberek egy új életérzés elsô, barbár mozdulataival nemcsak pusztítanak, hanem hoznak is valamit?” A válasz úgy hangzik: „a Kelet nem adhat ösztönzést a nyugati mûveltségnek.” /82. oldal/
Márai úgy gondolja, hogy a keleti ember személyiségében van valami lazaság, kötetlenség, amelyben a tudatosság nem feltétlenül van jelen. Szerinte a nagy „kollektív kísérlet” , amely a személyiség tudatát fellazítja, csak Keleten valósulhatott meg, ahol az egyén „csak porszem, amelyet egy végtelen porfelhôben sodor a szürke sztyeppék felett a keleti szél” /85. oldal/ A tömegben való feloldódás a nyugati ember számára lehet eufória, de nem lehet életcél. Ez a tudatos individualizmus nem teszi lehetôvé Márai számára, hogy a kommunista eszméket elfogadja. A keleti és a nyugati ember személyiség-tudata között tátongó szakadék felismerése volt számára az egyetlen igazi tapasztalás ebben az idôszakban.

„ MINDENKINEK A SAJÁT SORSÁT KELL MEGÉLNI”

A betûk összekötése már önmagában véve is szintetizáló gondolkozásra vall. Emellett még a sorok és a szavak közötti nagy távolságok, a magasan kitett ékezetek, sôt az egyszerûsített, díszítések nélküli íráskép mind arra utalnak, hogy kitûnôen felismeri az összefüggéseket, a jelenségvilágból ki tudja emelni a lényeget. Jól példázza ezt a bevonuló Vörös Hadsereg katonáinak módszeres szondázása. „Iparkodtam megtudni, mi szûrôdött le ezekben az emberekben a hatalmas orosz irodalomból, amely olyan mélyreható erôvel tudta megmozgatni a század elsô évtizedeiben az orosz népet, az egész gondolkozó világot.” /37. oldal/ Az egyes beszélgetésekbôl levonja a következtetést, hogy Dosztojevszkijt alig, de Csehovot és Tolsztojt inkább ismerik a szovjet kultúrpolitika neveltjei. Megállapítja, hogy a hivatalos nagy író Gorkij, de a realista Solohov nevét csak fél füllel hallotta az a néhány tucat vöröskatona, akiket módszeresen kifaggatott.
Márai vidéki házából felméri a szovjet haderô erejét. A gyalogságot és a tüzérséget a szolgálatban fegyelmezettnek, találékonynak tartja, de a technikai felszereltség közepes, mondhatni silány. Az emberállományban való bôség pótolja a technikai hiányosságokat. Észreveszi, hogy mekkora esztelen anyagpazarlással építenek meg egy dunai szükséghídat. Ráadásul az oroszok elfelejtenek számolni a jégzajlással, és az egész szerkezetet egy hét múlva elviszi a jég. Mindez 1945 januárjában történik. Természetesen a késôbb írt emlékezéseket gazdagítják az idô közben megszerzett tapasztalatok, de ettôl függetlenül jól látható az általánosításra való törekvés.
A betûk megrajzoltsága jelzi, hogy az író fogékony a részletek megfigyelésére is. Látja, hogy a lakásukba beszállásolt, a maga módján tiszta üzbég „ a konyhában elmosogatta az edényt, és azután a mosogatóvízben megmosta a haját.” (67. oldal).
Márai kritikai szelleme szemmel látható a kézírásban és az emlékezésben. Elítéli azokat a „lelki szegényeket”, akik hittek az eszmében. Ugyanígy pálcát tör azon „neurotikusok” felett, akik nem tudnak és nem mernek magányosak maradni, és akiknek tartozni kell valahová. Megnyugodnak, ha nincsenek egyedül „a személyiség félelmes felelôsségével”. /200. oldal/ Miben hisz akkor? A nyugati kultúra mellett abban a szamuráj regulában, hogy a szavadat akkor is meg kell tartani, ha egy kutyának adtad. Ezen értékek mellett nem lát útmutató jelet sem égen, sem földön. Svájcban 1946 telén öklendezésre készteti a „hörcsög jólét”, bár elismeréssel adózik a vendéglátóinak, hiszen egy kis nép súlyos geopolitikai helyzetében is helyt tudott állni. Dicséri a kereskedôket, akik igényességre nevelik a fogyasztói tömegeket. Mégis meglopva érzi magát, mert hiányolja a humanizmust, amelyet a reneszánsz és a reformáció indítottak el Európában. Véleménye szerint az oroszok soha sem élték át ezt a két óriási szellemi áramlatot, és ezért nem ismerik az emberi mértéket. A második hét vége felé még hazavágyik. „A szállodát jól fûtötték, de engem nem fûtött itt belülrôl semmi.” /213. oldal/. Olaszország szegényebb, de emberibb számára, évekre itt lel lakhelyet az író.
Az egész nyugati világgal is baja van Márai Sándornak. „A legnagyobb szerencsétlenség, ami eddig az emberi fajtát sújtotta, a második világháború, ez a méreteiben és vertikális rombolásában is apokaliptikus katasztrófa mintha meg sem érintette volna a nyugati ember lelkiismeretét /218. oldal/. Az önkéntes színvallás, amibôl tisztulás, katarzis következik, elmaradt. Sôt a „tömegkönyv a tömegember számára” az olvasmány már csak segédeszköz, mint a vitaminok, a rádió és a gépkocsi. Egyre kevesebben várnak választ a könyvtôl, inkább ismereteket, szórakozást, élményt akarnak nyerni az olvasással. A betûcivilizációt felváltja az ábracivilizáció.
Nincs nyugta itthon sem az írónak, jóllehet sok invitálásban van része, hogy szólaljon meg, és úgy mint a háború elôtt, adjon a napilapoknak valami „színeset”. Márai azonban az asztalfióknak ír naplójegyzetet, regényvázlatot. Úgy ír, „mint akinek módja van megvárni, amíg az orosz csapatokat kivonják az országból.” /298. oldal/. Ez az az idô, amikor megérik benne az elhatározás, hogy el kell menni az országból, mert nem engedik „szabadon hallgatni.”
Márai Sándor úgy gondolja, hogy a nagy költô, Goethe korában még ki lehetett kerülni a kollektív sorsot, de az akkori Magyarországon nem lát erre lehetôséget. Ezért el kell innen menni valahová, ahol – talán – egy ideig megélhetô a saját sors. Útnak indul 1948 augusztusában, hogy része legyen a kolumbuszi hajó árbockosarából kiabáló matrózgyerek élményében, föld, föld a láthatáron!

* Az írásmintákat a Nemzetközi Grafológiai Szemlébôl vettem.

Megjelent a Grafomagazin 2005./2. számában




Dr. Forgács Katalin grafológus