Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
„Grafománia” – avagy az írás folyamatának pszichológiája

Az Idegen Szavak Szótára szerint a grafománia görög eredetû szó, amely beteges írásszenvedélyt jelent. Mégis, sokszor használjuk ezt a kifejezést arra az emberre, aki alkotásainak mennyiségével tûnik ki a többiek közül. Nem csak azokról a nagyszerû írókról beszélek, akik közé pl. Agatha Christie is tartozott, akik amellett, hogy hihetetlen mennyiségû alkotást tettek le az asztalra, a minõséget is elsõdleges elvárásnak tekintették.

A nagyszerû krimi írónõ több mint 100 regénnyel ajándékozott meg minket, és akkor egyéb mûveit még nem is említettük.
Itt most, azon felül, hogy elsõsorban az írás folyamatát boncolgatom, az a kérdés is felmerül, hogy vajon mi is az alkotás, és ki tekinthetõ írónak? Mert általános az a megfogalmazás, hogy író az, akinek legalább egy kötete megjelent. Viszont ma a könyvkiadás – és nem csak hazánkban – elsõsorban üzletág. Ebbõl kifolyólag bizony sok olyan könyv lát napvilágot, amelyet szûk réteg olvas, amely stilisztikailag, formailag, és helyesírásában nagyon alacsony színvonalat képvisel.

Ki az író? Ki lehet író?
Véleményem szerint író az, aki alkotásával mások lelki egészségét, pihenését, szórakozását szolgálja. Teszi ezt önzetlenül, nem elsõdleges anyagi érdekbõl, és teljes meggyõzõdésébõl. Aki ír, felelõsséggel tartozik azok iránt, akik olvassák õt. Nem engedheti meg magának, hogy ne tudásának legjavát kínálja tálcán az emberiségnek. Az írás tehát, nem foglalkozás – hivatás.

Különleges tehetség?
Minden ember csodálatosképpen tehetséges valamiben. Gondoljunk csak a nagymamánkra, aki talán a legfinomabb süteményekkel örvendeztetett meg bennünket. Vagy akár a gyermekünkre, akit ha kellõképpen figyelmesen követünk, bizonyosan már korán kiderül milyen csodálatos dolgokra képes. Azt hiszem, mindenki foglalkozzon azzal, amihez a legjobban ért. Itt pedig nem lehet mércét állítani; egyet bizonyosan nem.
Mert kit állítunk a tetejére és kit az aljára? Nekem nagyon tetszik, amit Finta Kata ír, és szívesen olvasok Kosztolányit. Ha fáj a lelkem, amikor József Attila kötetét veszem le a polcomról, és ha csak pihenni vágyom, jöhet Agatha Christie. Ha most rangsorolni kellene õket, nagyon nehéz dolgom lenne. Mert én magam, aki elméletileg kialakult egyed vagyok, nagykorú entitás, folyamatosan változom.
Van jó és rossz hangulatom, hat rám a külsõ környezetem, a családtagjaim, a város, ahol élek és a helyek, ahol járok. Ízek, illatok, az évszakok és a hangok. Egy rádióriport, vagy egy rég felbukkant jó barát. Nem vagyok tehát sem EU-komform, sem egység. Egyfolytában alakuló, formálódó massza lennék, önmagamban különleges és az alapfogalmakban mindenki mással hasonló. Mert két agyféltekém van, szürkés színû, kocsonyás massza-szerû alkotmány, de az ebben futó szinapszisok létrehoznak olyan gondolatsorokat, amelyeket embertársaim ugyanilyen gépezete talán sohasem.

„Milyen jó neked, hogy ilyen szépen tudsz fogalmazni!”
Sokszor hallottam már ezt a sóvárgó mondatot, hol irigységgel, hol büszkeséggel, hol pedig elismeréssel fûszerezve. Elgondolkodtató, hogyan csinálom, de hiába törném a fejem, akkor is csak elvont elméletekkel tudnék szolgálni ez ügyben. Apró bizsergés a tudatalatti körül, alkotási vágy, reszketés egy íróeszköz elérése érdekében, közben pedig csak jönnek, támadnak a gondolatok, képek jelennek meg a homlokom felett, amelyeket csak én látok, arcok, színek, helyek, hangok – varázslat.
Ezeket rögzítenem kell, mert ha nem így történik, akkor megkopik a jelenség, fényét vesztve pedig már nem az igazi.
Az elsõ írásom azért született, mert saját magamat szerettem volna szórakoztatni. Elõhalásztam egy nagy kockás füzetet, és kitaláltam egy történetet, amely egy nagycsaládról szólt, boldog gyerekekkel, elégedett szülõkkel. A „regény” megalkotásába késõbb belefolyt egy barátnõm, és a dolog még így is kitûnõen mûködött. Aztán még két gyerek és még kettõ. A mû soha nem készült el, egyszerûen elment a kedvem tõle. Mi volt a hiba? Amikor az elsõ sorokat leírtam tizenkét esztendõs voltam, és nem éreztem jól magam otthon. A szüleim késõbbi válása hosszú évekig lebegett felettünk, mint valami-féle olcsó, mûanyag Démoklész kard utánzat. Az elsõ fejezetek édesapám asszisztálásával készültek, az utolsók már nélküle.
Önmagam terápiája volt csupán az írás, megfelelõ, és korai pszichológiai érzékkel, vagy tényleg egy kiskamasz tehetség korai megnyilvánulása? Azt hiszem nehéz szétválasztani.
A folyamat, amely elindított és a pályán tart, akkor alakult ki. A tizenkét éves „író” önismerete ötvözõdött a tehetséggel, amelyet a külvilágra való kivetítés képességével fûszerezve, mintegy „tükörként” tartva önmaga elé jelenített meg mások számára is jól látható módon; egy kezdetleges kisregény formájában.

Tehát, az alkotás folyamata: önismeret – tehetség – kivetítés – „tükör”.

Önismeret: A gyermekeknek igen is, egészséges önismeret adatik, amelynek elvesztéséért a külsõ környezetet okolhatjuk. A kiskamaszok többsége tudja, hogy mire képes, mit szeretne, és vágyait különbözõ formában ugyan, de képes megjeleníteni. Így születnek a rajzok, festmények, kerámiák, különbözõ írásmûvek – az alkotó gyermek csodái. Viszont, így jön létre az agresszió is, amely szintén az önkifejezés egyik formája lehet, egy önmaga képességeivel tisztában lévõ, de helyét a világban nem találó kisgyermeké.
Az egyik legifjabb pszichológiai tudományterület, a kognitivizmus szerint az énséma egyfajta önmagunkról szóló, szervezetten jelentkezõ tudáskészlet, amely képes befolyásolni tapasztalatainkat. Míg Freud a személyiség kialakulását öt éves kor körül befejezettnek gondolja, a kognitivizmus nem határoz meg ilyen kort, bár eleve feltételezi , hogy minden normális ember elég magas fokú énkomplexitással rendelkezik. Ezek a sémák pedig rányomják bélyegüket az egész életünkre. Hacsak ennek felismerése nem változtat a személyiségünkön.
Sokak számára a sémák stabilan meghatározottak, mások vallják, - és közéjük tartozom én is - hogy a képességek fejleszthetõk, a sémák változtathatók.
Minden esetre meghatározza az ember pályáját, ha az a séma alakul ki önmagáról, hogy pl. jól tud fogalmazni. Ha mások pedig meg is erõsítik ebben, akkor miért ne?

Tehetség: Howard Gardner szerint „nem az a kérdés, hogy ki a rendkívüli személyiség, hanem inkább az, hogy hol van a rendkívüliség?” Vagyis mindnyájunkban van lehetõség, de nem mindegy, hol helyezkedünk el, ez pedig vonatkozik a földrajzi és a tudományterületi behatárolásra is.
De, hozzá tennék még – egyébként a Csíkszentmihályi-féle terminológiához – egy plusz tényezõt: az idõt, vagyis a kort, amelyben élünk. Az, hogy akkor, a nyolcvanas években kit tekinthettünk tehetséges író-kezdeménynek Magyarországon, nem ugyanaz, amikor a mai gyerektehetségekrõl beszélünk. Akkor tájt úgy gondolták, hogy publikációs lehetõségnek az iskolaújság és néhány állami ünnepség tökéletesen megfelel, hiszen az egyén ilyen idõs korára, csak fejlõdése legelején járhat. Kevesebb lehetõségem volt tehát, mint annak, aki ma gyermekíró. Lelkesedésemet szüleim le is törték, hiszen õk is megijedtek a bennem bujkáló tehetségtõl, olyannyira, hogy évekkel visszavetették fejlõdésemet.

Kivetítés: Az én tudatalattim körül egy egységes, gyermekekkel túlbiztosított család képe lebegett. Ehelyett egy szétesni készülõ otthon, bizonytalan jövõjû környezetben került elõ a ceruza. Megalkottam hát a saját családomat, mert az akkori nem volt számomra ideális. Mivel az íráshoz aló viszonyom nem jelentett idegen szemléletet, sõt kifejezetten szerettem ilyesmivel foglalkozni, a bennem rejlõ tehetség automatikusan efelé, a mûvészeti ág felé sodorta, és adott utat az önkifejezésemnek.
Az, hogy a kivetítés mennyire sikerült… Nos, azt hiszem, kezdetnek talán éppen elég is volt ennyi. Senki nem fedezett fel, nem kerültem bulvárlapok élére (akkortájt elég szûk választékkal bírtak ezek), de még csak a fölnõttek sem „tértek észre” tõle. A regény annál a pontnál, amikor a harmadik kislány is bekapcsolódott az írásba, végképp megbukott számomra. Az elsõ ugyanis – az akkori legjobb barátnõm -, hozzám hasonló cipõben járt, tehát nagyon jól tudta, hogy mirõl is szól közös alkotásunk. A többiek azonban más-más családmodellt hoztak magukkal, amely egy furcsa, leginkább a mai bulvárirodalomhoz hasonló, un. „rózsaszín lányregényt” hozott létre. Nekem pedig már sehogyan sem tetszett.

A tükör elgörbült. Már nem önmagamat láttam benne, de még csak a vágyaimat sem. A regényt „elcukroztuk”, így egy jó idõre a fiókom mélyén kötött ki, onnan pedig jelenlegi családom közös gardróbszekrényének sötétjébe. Elvesztette jelentõségét, de ismét tanultam valamit: az elsõ írásmû alkotása közben eltelt idõ alatt rájöttem, hogy mely stílus útján szeretnék elindulni. Vagy legalábbis tudatosult bennem, hogy melyiken nem. Ez nagyrészt meghatározta azoknak a könyveket is, amelyeket szívesen olvastam, és bizony örökre rányomta a „törölve” bélyegzõt bizonyos stílusokra. A nyolcadik osztályos Felföldi Tündénél kezdõdött el, Tiringer Tündi érésének hosszú folyamata, amelyet majd csak a koporsófödél zárhat le végleg.

A pszichoanalitika dinamikus szemlélete szerint nem egy folyamat, hanem állandó, mozgásban lévõ folyamatok jellemzik a személyiséget. Ezek a folyamatok egymással összhangban és egymás ellen is dolgozhatnak. Tehát, ha az írás része a személyiségnek, akkor annak folyamata is mûködhet a fent vázolt folyamatábra alapján, vagy akár kaotikussá, és ezáltal mások által értelmezhetetlenné, élvezhetetlenné is válhat.
Egy ismerõs íróklub tagjai jól bevált csapatot képeznek. Egy idõ után megjelenik egy író, aki csupán önmaga problémájáról – szerelmi csalódásáról – hajlandó alkotni, méghozzá meglehetõsen minõségen aluli munkákat. A többiek eleinte olvassák, de szörnyülködnek, majd többen bojkottálják az illetõ mûveit. Eljön az a periódus, amikor tehetségtelennek bélyegzik, és panaszt emelnek a csoport vezetõinél. Végül, kivetik maguk közül a mélabús, helyesen írni nem tudó „mûvész-jelöltet”.
Az önismeret – tehetség – kivetítés – „tükör” négyese, bár kétség kívül ez esetben is létezik, minden elemében sérült, a végeredmény pedig egy valószínûleg segítségre szoruló ember többszörös segélykiáltása, amely bizony, itt tévesztette megnyilvánulási helyét.

Az írás terápiás szerepe - Lelki segítség?
Önmagának, az írásnak különbözõ elméletek szerint lehet, mások szerint pedig egyáltalán nincsen terápiás szerepük. Azzal azonban a legtöbb szakember egyetért, hogy maga a tevékenység bírhat ilyen funkcióval, akár a festés, a rajz, a kerámia és az egyéb képzõmûvészetek.

Tehát, az írás, mint alkotói folyamat nem állja meg a helyét, mint önálló terápiás eljárás. Ha azonban, mint valamilyen teljesítményt vizsgáljuk, akkor az, mint teljesítmény motiváció ugyanúgy szerepelhet a lelki segítségnyújtás palettáján. Hiszen, egy-egy mû megírása, létrehozása, és a lektorálás elfogadása mind-mind örömforrássá is válhat, az iránti vágyunk kielégítése során, hogy bizonyos akadályokat legyõzve jussunk megelégedettséghez. ..
Ha viszont más szemszögbõl vizsgáljuk az elõzõ részben megjelenített, szerelmében csalódott ember történetét, akkor az õ esetében az írás, mint tevékenység segítõ jellegû is lehet. Egy terápia keretében például, írhat az õt elhagyó kedveshez egy levelet, vagy akár egyéb prózai mûvet is, kizárólag neki címezve, mások jó ízlését nem sértve ez által.
Elhárítás? Nem! Csupán az emberben rejlõ, feldolgozatlan fájdalom kivetítése, annak eltávolítása, hogy az õt ért kudarc, ezáltal gyógyíthatóvá váljék. Figyelemre méltó szerepe jut ez esetben az írásnak egy nagyobb terápián belül.
Ezért nem nevezném pl. Ady Endre Elbocsátó szép üzenetét önterápiának, ahogyan sok irodalmártól eddig hallottam. Önmagában ez a gyönyörû vers sem gyógyította ki az egyébként ép elméjû, de számtalan pszichés problémával küzdõ Adyt a szerelmi bánatból. Az más kérdés, hogy a téma, az asztalon hevert, tehát alkotás született az élménybõl, amelyet a nagyszerû költõ, mintegy önmagából kivetítve versként jelenített meg, természetesen hatalmas tehetségrõl árulkodva itt is, mint egyéb mûveiben.
Ergo, ismét olyan mûalkotás született, amelyet Freud pl. a szublimáció fogalmával nevesít, amely azt jelenti, hogy a minket irányító energiák egy szociálisan nem elfogadott tárgyról egy társadalmilag elfogadott cselekvés felé tolódik el. A pszichoanalitikusok szerint az eltolódások fajtái közül ez a legintelligensebb, legkultúráltabb megjelenési forma. Freud szerint mindenképpen érett, normális személyiségre vall.

A kérdés továbbra is az, hogy egy író mûveinek vizsgálatával képesek vagyunk-e egy teljes kórképet felállítani magáról az alkotóról. Véleményem szerint merész ötlet, és nem is mindig célra vezetõ. Gondoljunk csak József Attilára, akinek évtizedekig hitt öngyilkossága, a legújabb kutatások szerint, elképzelhetõ, hogy véletlen baleset volt. Pedig önmaga elpusztításának tényének bizonyítására felhasználták verseinek hangulat-változásait is. Az elmélet, mégis megdõlni látszik.
A fantázia világa lehet, hogy sok ember számára ijesztõnek tûnik, de a legtöbben – valljuk be – élvezzük ennek végtermékeit; a regényeket, verseket, filmeket és képzõmûvészeti alkotásokat. Lázár Ervin Hétfejû Tündére sem egy hétköznapi szereplõ, mégis tetszik nekünk, és nem gyanakszunk a nemrégiben elhunyt nagyszerû írónál elmebajra.
De, beszélhetnénk a méltán népszerû fiúról, Harry Potterrõl is, aki seprûn röpköd az orrunk elõtt, és csupán a valóság apró részletei is véletlenül kerülhetnek bele a történetébe.
Hátra van még egy lényeges kérdés: mennyi szerep jut az író fantáziájának és álmainak? Mi az a határérték, amelyet képesek vagyunk befogadni? Természetesen, ez egyénenként változik. Minden esetre, a kérdésre feltett válasz keresése egy újabb izgalmas kutatási területet képezhet.
Írni jó, olvasni pedig még kellemesebb. Az írás több, mint terápia, szolgálat és hitvallás is egyben.

Felhasznált irodalom:
Charles S. Carver – Michael F. Scheier, Személyiség pszichológia, Osiris Kiadó, Budapest, 1998.
Howard Gardner, Rendkívüliek, Kivételes egyéniségek Mozart, Freud, Virginia Woolf, Gandhi portéréi és „hétköznapi rendkívüliségünk”, Mester Elmék sorozat, Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998.
Allport, G. Willard: A személyiség alakulása. Gondolat. Bp. 1980.
Pléh Cs. – Lukács Á: Nyelv, evolúció és az agy. In: Kognitív idegtudomány. Oziris Bp. 2003. (Szerk: Pléh–Kovács–Gulyás) I
degen Szavak és Kifejezések Szótára



Tiringer Tündi