Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
A latin írás újkori fejlõdésének fõbb irányai

A latin írás középkori történetében a gótikus korszak jelenti a döntõ fordulatot. Ennek nagy eredményeként az írás társadalmi szerepe jelentõs mértékben bõvült, az íráshasználat fokozatosan gyakorlati célúvá vált. Mindezek egyaránt az íráshasználat laicizálódásához, elvilágiasodásához teremtették meg a lehetõséget.

A XVI. század második felével kezdõdõ korszak latin írásfejlõdését mindenekfelett az választja el élesen a korábbi idõkétõl, hogy többé nem a korra tipikusan jellemzõ vonások, hanem az írás egyéni jegyei a meghatározóak benne. Az újkori írásbeliség a korábbi századokétól döntõ módon különbözõ feltételek között alakult. Ezeknek a módosult feltételeknek a feltárására és a számtalan egyéni változat mögül kielemezhetõ alaptípusok meghatározására kell tehát a figyelmet összpontosítani ahhoz, hogy a tipikusnak tekinthetõ vonások megfoghatóak legyenek..
A latin betût használó Nyugat-Európában a XVI. századtól kezdõdõen gyorsuló ütemben szilárdultak meg a modern írásfejlõdést meghatározó új gazdasági társadalmi elõfeltételek. Terjedni kezdtek a termelés tõkés módszerei. A több országot is behálózó kereskedelmi vállalkozások, gyarmatbirodalmak kiépítése, ezek kincseinek kiaknázása éppen úgy az írásbeliség elõnyeinek fokozott igénybevételét vonta maga után, mint a korlátlan monarchiák központosított kormányzási rendszere. A nagy kereskedõházaknak, bankoknak, hajózási vállalatoknak, ültetvényes gazdaságoknak, manufaktúráknak, de mindenekfelett magának az abszolút állam gépezetének egyre nagyobb tömegekben volt szüksége újabb és újabb írástudókra, méghozzá világiakra. Ezeket a felfokozott igényeket a reformációnak az anyanyelven való írás-olvasás oktatását szorgalmazó iskolázási politikája, majd pedig az oktatásügyet is saját céljai szerint irányítani törekvõ korlátlan monarchia, lehetõségeinek keretei között, igyekezett is kielégíteni. Ennek következtében a fejlett nyugati államokban nagy létszámú világi hivatalnokság növekedett fel, mely kiszorította a klerikus írástudókat az államvezetés és igazgatás területeirõl. Ezzel véglegesen és vitathatatlanul a világiak és fõként a hivatalnokok lettek a további írásfejlõdés meghatározói minden vonatkozásban. Az írástudás körének állandó és gyorsuló ütemû bõvülése egyenesen kedvezett annak, hogy a korábban fegyelmezett írásformák szertelenekké, rendetlenekké váljanak, és ezáltal veszélyeztessék az olvashatóságot. Az írások közérthetõségét azonban nemcsak azért fenyegette veszedelem, mert a felszínesen és alig iskolázott elemek kezén eldurvultak a formák. Hasonló következményekkel járt az is, hogy jó ideig senki sem ellenõrizte a tömeges jellegûvé vált írásoktatást. A pennájuk használatából élõ írásmesterek aztán, hogy egymást túllicitálják, és hozzáértésüket fitogtassák, szélsõségesen egyéni, feltûnõ megoldásokat honosítottak meg az írásban. Ezek az olvashatóságot nehezítõ egyénieskedések azonban abban az ütemben rendre megszûntek, ahogyan a modern állam egyre nagyobb részt kért magának az oktatás irányításából. A XVIII. század mindenfelé véget vetett az egyénieskedõ írásoktatásnak.
Az írássajátságok terjedésével
Az írássajátságok terjedését illetõen is új lehetõségek nyíltak a közlekedés fejlõdésével és a könyvnyomtatás általánossá válásával. A tanulási céllal külföldön vendégeskedõ diákokon kívül is egyre többen utaztak távoli országokba, leveleztek messze földön élõ ismerõsökkel. Rajtuk keresztül éppen úgy, mint a híres írásmesterek rézbe metszett mintalapokkal gazdagon felszerelt nyomtatott tankönyvei útján, az új írássajátságok gyorsan eljuthattak Európa egyik sarkából a másikba. Ez persze a különbségek kiegyenlítõdését segítette elõ. Az európai latin írásfejlõdésnek az egységesülése, amelyet a középkorban az egyetemek indítottak el, ebben a korszakban vált teljessé.

A latin írás újkori típusai és változatai
A XVII. század végével kezdõdõ korszaknak az uniformizálódás az egyik fõ tendenciája. A német lakosságú területek kivételével mindenfelé a humanista kurzíva lett a fejlõdés alapja. Ezt az általános alaptípust az egyes országok helyi fejlõdése némileg színezte ugyan, de nem akkora mértékben, hogy ezáltal eltérõ regionális változatok jöttek volna létre, mint pl. a Karoling-minuszkula befogadása során. Minthogy ezek a helyi elszínezõdések a születõ nemzeti államokon belül mentek végbe, ebben a korszakban az íráshasználat formai elemei országhatárokon belül jellemzõek.. Az általános egységesülésnek nem mond ellent, hogy bizonyos mértékben továbbra is fennmaradt az a kettõsség, amely egyes államokban a megelõzõ korszak folyamán kialakult a nemzeti nyelvû szövegek gótikus és a latin nyelvûek humanista kurzívával való írása következtében. Az említett egységesülési folyamat azonban ebben a tekintetben szintén sokat haladt elõre. Miután Franciaország, Hollandia, Anglia, Svédország, Norvégia és Dánia is áttértek a gótikus folyóírásról a humanista kurzívára, a nyelvek szerint különbözõ írásformák használata csupán a német területeken maradt fenn. A fejlõdés fõ vonala ugyan a humanista alapformákból indult ki, mégis az alábbiakban inkább az újkori gótikus formákról kell szólanunk, éppen ezek rendkívülisége miatt. A humanista könyvírás fejlõdése a nyomtatás elterjedése megállapodott az antikvánál illetve a kurzívánál, a folyó kézírás viszont az általános mûvészi ízlés (barokk, rokokó, klasszicista) változásai után igazodva öltött a maihoz egyre inkább közeledõ formákat.

Az újkori gótikus írásfejlõdés nyomában
Az újkori gótikus írásfejlõdésrõl szólva megállapítható, hogy annak fõ jellemzõje a késõ gótikus formaörökség továbbfejlesztése nemzeti irányba. Éppen ezért az újkorban már külön francia, angol, skandináv vagy német gótikus írásról beszélhetünk. Ennek folytán, ha végül is nem következett volna el a humanista kurzíva általános elterjedése, a latin írás újra több, nehezen olvasható nemzeti írásváltozatra szakadt volna szét. Ebben a vonatkozásban szemléletes példaként idézhetõ a pápai bullákhoz használt, ún. littera sancti Petri. Ez a késõi gótikus változat a XVIII. századra már annyira mesterkéltté és olvashatatlanná vált, hogy a bullák szövegét szokásos írással mellékelni kellett a címzett részére.

Az újkori német írásfejlõdés a XVI. századtól három gótikus írástípust örökölt, amelyeket aztán továbbfejlesztett: az ún. fraktur-t a könyvírás, a kancelláriai írás-t az oklevelezés, és egy újszerû folyóírás-t a mindennapi használat céljaira.


A fraktur a XVI. század elején alakult a régi gótikus textualis és a bastarda elemeinek vegyítésébõl, hogy korszerû díszírásul szolgáljon könyvek másolása és nyomtatása céljaira. Újkori változatai rendkívül cikornyázottak, s ezért nehezen olvashatók. E túlzott díszítések, melyekre a nagybetûk nyújtottak különös alkalmat, azóta öltöttek rendkívüli méreteket, hogy szokásba jött a német nyelvû szövegekben a fõneveket nagybetûkkel írni. Merev, ünnepélyes írás a fraktur, amelyet csak a barokk ízlés hatása lazított fel némileg. Miután az irodalmi szövegek kézzel való sokszorosítása lényegében megszûnt, a fraktur-t fõként oklevelek kezdõsorában, címek írására, szövegrészek kiemelésére használták. A kancelláriai írás lényegét nézve ünnepélyesebb oklevelek és akták kiállítására szánt, gondos és némileg díszített kurzíva. Az egykorú írásmesterek több változatot különböztettek meg belõle aszerint, hogy a betûszárak lekerekítettek, hegyesen megtörtek, illetve alul nagy ívben elhúzottak. A fenti alaptípusok sajátságainak keveredésébõl idõvel újabb változatok állottak elõ. A XVII. század közepén, a francia mintaképek nyomán, a német kancelláriai írásokat is kezdték könnyedebben és lendületesen jobbra dûlve írni. A XVII. század elején e sajátos oklevélírások ismét merevebbek lettek, kacskaringós díszítéseiket vastag, kerek pontokkal zárták le.

A "német írás"-nak is nevezett újkori német kurzíva a XVI. század folyamán alakult ki a gótikus notulá-ból. Mint minden kurzívát, ezt is a sebtében rótt, könnyed vonalakból szorosan összefûzött betûk jellemzik. Még a középkori gótikus kurzíváknál is nagyobb mértékben fordul elõ benne a vonalak megtörése éles szögben. A szavakon belül a betûket finom hajszálvonalak fûzik össze. Több betût (pl.. a, g, q, r, v, w, y) kettéválasztva írtak benne, és a két részt csupán egy kis horgocska kapcsolta össze. Különös figyelmet érdemel a modern német kurzívában a hurokképzés módja az alsó és felsõ betûszárakon, minthogy ezek változásából az írás korára is következtetni lehet. Korai változataiban ez az írás általában sietõs, gondatlan, tehát nehezen olvasható. A XVIII. század közepén azonban a maihoz közel álló formát öltött, melyben a betûket már hurokkal fûzték össze szavakká.
Az újkori német gótikus írások közül - minden tudatos elkülönülési szándékuk ellenére is - a kancelláriai íráson és kisebb mértékben a kurzíván szintén kimutatható a humanista írás hatása. A XVIII. század esztétikai törekvései nyomán 1750 után az antikva Németországban is kezdte háttérbe szorítani a frakturt, nemcsak a kéziratos munkákban, hanem a könyvnyomtatás területén is.
A modern idõkben
A modern idõk megteremtették a latin írásfejlõdés egységét. Ezen nem változtat az egyre szûkebb területre szoruló gótikus formák említett makacs továbbélése vagy az országonként jelentkezõ lényegtelen helyi elszínezõdés. Ugyanez a korszak hozta el a latin betûs írás használatának kiterjedését Európában majd pedig újabb térnyerését az Európán kívüli területeken, távoli kontinenseken.
A szóbeliségnek és írásbeliségnek az a sokszázados versenyfutása, a XIX. század folyamán az utóbbi teljes gyõzelmével végzõdött. Az írás az európai társadalmakban az élõbeszéddel teljesen egyenrangú eszköze lett a társadalmi közlésnek.



Nagy Marianna grafológus