Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
Nyitólap / Rovataink / Tartalom
A szimbólumok és szertartások szerepe a modern kori ember életében.

Az alábbi tanulmány a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem posztgraduális mentálhigiénikus képzésének záró szakdolgozataként készült. Így – legalábbis a bevezetõben – magán hord olyan jellegzetességeket, melyek éppen eme szükségszerû, de mégis természetszerûleg adódó mentálhigiénikus megközelítésbõl fakadnak. Ám a továbbiakban interdiszciplináris szemléletmódja alapján – hiszen felhasználja a néprajztudomány, a kulturális antropológia, a nyelvészet, a mítosz- és szimbólumkutatás, a vallástörténet, a régészet eredményeit – az immáron mind szükségesebbé váló egységben látást tûzte ki célul az emberi képességek és lehetõségek kiteljesítése érdekében.

Kezdetben úgy tûnt, hogy a tudományos gondolkodás uralkodóvá válása után az élet mindennapjainak mitológiai megközelítésû magyarázata elvesztette jelentõségét az emberi társadalmak életében. A felvilágosodás, majd a pozitivizmus - mert nem értette az értékeit - a tudomány “magasáról” lenézte, a babonás szokások szintjére degradálta, majd számûzte, eltûntette az emberiség évezredes tapasztalatait hagyományokba foglaló mitologikus és vallási formákat és helyükbe új hitet, a tudományba, mint az emberiség minden bajára gyógyírt nyújtó megismerõ útba, minden kérdésre választ adó világmagyarázatába vetett hitet kínálta.

A tudományos megismerés sajátosságaként hosszú ideig uralkodó egyoldalú extrovertáltság a múlt század utolsó évtizedeiben kezdett csak szûnni, mégpedig azzal, hogy ugyan a többi tudományágra jellemzõ módszerekkel, de immáron a külvilág helyett az ember belsõ világa felé fordult. Amikor a viselkedést és az elmét, azaz a mentális folyamatokat tudományos módszerekkel kezdték vizsgálni, két cél vezérelte a kutatókat - leegyszerûsítve - : az emberi tudat megismerése és az elme zavarainak, betegségeinek hatékony gyógyítása. Néhány évtized alatt azonban kiderült, hogy a pszichológia és a pszichiátria által kifejlesztett metódusok nem elegendõek, illetve szûknek bizonyultak az emberiség tudati egészségének megtartásában, mert abban a megelõzésnek is legalább akkora szerepet kell vállalni. Többek között erre a feladatra vállalkozva született meg a mentálhigiéné, mint új, alkalmazott tudományág.
Az ember tudati egészségének megtartása éppen a néhány száz évvel korábban kibontakozó folyamatok nyomán vált rendkívül sürgetõvé. A tudományos felfedezések eredményeit elõhívó és azokat felhasználó gazdasági változások következtében jelentõs átalakulások mentek végbe a társadalomban is. A társadalmi átrendezõdések nem hagyták érintetlenül a társadalmat alkotó egyén tudatát sem. A társadalom tagjának tudati egészsége ugyanis nem választható el a társadalom egészének egészségétõl. A hagyományos értékrend felbomlása, gyökértelenség, elidegenedés - ezek kulcsszavai lettek korunknak. A harmadik évezred küszöbén az emberiség a civilizációs, illetve a technikai fejlõdés szédítõ és látszólag mindenkit bûvkörébe vonó tempója, mindent megoldó illúziója ellenére súlyos válságát éli.

*
Az emberek korábban beleszülettek a hagyományba, mert a világban való eligazodáshoz szükséges tudásban összegzõdõ tapasztalatot évezredeken keresztül szájról szájra, vagy éppen mozdulatról mozdulatra szûk közösségekben adták át. A hagyományos rend íratlan szabályait idõvel rögzítették, majd leírták a kultúra majd’ minden területén felhalmozódott ismereteket is. A hagyomány, az áthagyományozás korábbi módszerét, szerepét fokozatosan más módszerek vették át, fõként a kötelezõvé és általánossá vált iskolai oktatás. Ez azonban szinte kezdettõl fogva a külvilágban megszerezhetõ és hasznosítható ismeretekre összpontosított csupán, elhanyagolva az emberi kapcsolatokban rejlõ erõt, s fõként az ember bensõ tudati világában való tájékozódást. Így a jelenkori emberi civilizáció kibontakozásával egyidejûleg gyengült a hagyomány korábban meghatározó, óvó és fejlesztõ közeget teremteni tudó ereje. A hagyományos közösségek felbomlásával, a rendkívül gyors életformaváltással az egyén helyzete is gyökeresen megváltozott, aki a hagyománytalan világban talajvesztetté vált.
A változások azonban elõhívták az ellenlépések megtételének szükségességét, majd lehetõségét is. A leigázott természet agóniája, ember és környezete diszharmóniája a harmónia megteremtésének igényét, az információözön a lényegre koncentrálás, a törvénytelenségek az örök törvények tudásának vágyát, a világ felgyorsulása az elnyugvás, a kínálat a keresés, a felszínesség az elmélyedés, a szem jóllakatása a belsõ látás kialakítását, a hangzavar a csönd, a “minden egész széttörött” élménye az újbóli egységben látás igényét, a profán eluralkodása a szentség keresését hívja elõ az emberekbõl.
A harmadik évezred küszöbén látszólag divathullámként tért nyerõ vallási megújulások, a fiatalság körében hódító szektariánus mozgalmak, a gyógyításba visszatérõ hagyományos gyógyító módszerek, a holisztikus szemléletmód mind arról szól, hogy az emberiség arra vágyik, amit a tudomány nem tudott megadni neki: az embernek szüksége van mítoszokra, világmagyarázatra, amely egységet, harmóniát képes teremteni a bensõ élmények és a külsõ valóság között.

A SZIMBÓLUMOK
Szimbólumokat minden korban, ma is alkot az ember. Ha úgy tekintjük, maga a nyelv is egy közmegegyezéssel létrehozott szimbólumrendszer, mely a tapasztalatok áthagyományozásának legfõbb eszköze. Az ember szimbólumteremtõ lény, úgy is mondhatjuk, hogy a szimbólumképzés az ember megkülönböztetõ jegye. A régebbi korokban a képes beszéd, a jelképeken keresztüli közlés sokkal jelentõsebb volt, szinte mindent képes jelbeszéden keresztül örökítettek át. Ma már köztudott, hogy a mítoszok és a szent könyvek - beleértve a Bibliát is - a köznapi jelentésnél sokkal mélyebb közléseket árulnak el, a szövegeik jelképes értelmûek, szinte minden szavuk egy magasabb üzenetet hordoz.

A RÉGI VILÁGKÉP ÉS A TUDATI MEGFELELÉSEK
“A jelképek világának meghatározó jellegzetessége a hagyományozódás, amelyet a közösséghez tartozó egyén a szocializációs folyamat során képességeinek és lehetõségeinek megfelelõen passzívan, illetve aktívan vesz át.”(8.) A szimbólumhoz kapcsolódó egyezményes jelentés a közösség világképének elemévé válik. Mint láttuk azonban a szimbólumoknak különbözõ jelentésrétegei léteznek és mivel a legmagasabb szintû üzenetek kulcsa az önmagunkra vonatkoztatás és a megélés, ennek hiányában ezek a jelentések idõvel elhomályosodhatnak.
Ennek következtében történhet meg az, hogy az utolsó századokban a legtöbb nép már szinte csak “megszokásból” gyakorolta az õsöktõl örökölt tudást magukba foglaló szokásait. A jelképek, a szertartások és szimbolikus cselekedetek valódi tartalmai fokozatosan eltünedeztek, a valamikor tisztán látott összefüggések elvesztek, maradt a hiedelem, a puszta váz, a gyakorlat, amit a tapasztalat évszázadokon keresztül még újra meg újra megerõsített.
Azonban leszûkült az is, amire ezek a hiedelmek irányultak. Az emberek élettere, képességei lefokozódásával egyre inkább csak szûk személyiségük, netán az õket körülvevõk: családjuk, közösségük és persze fõként birtokuk védelme és bõvítése, szaporítása, a sorscsapások elhárítása kerültek elõtérbe. Ezzel párhuzamosan zajlott az a folyamat is, hogy a bennük dúló ellentétes erõknek már csupán külsõ kivetüléseit, kivetítéseit látták meg és a megoldás keresése sem belül zajlott immár, hanem kifelé irányult, a szemmel verõ, igézõ, ártó hatalmak ellen.
Az a gond tehát, hogy nem értjük már meg, mirõl szóltak azok a szimbólumok, amelyekbe õseink szó szerint leképezték a mindenségrõl és önmagukról, a tudat természetérõl szerzett és átörökített tudásukat. Ha ezeket megértjük, akkor feltárul a régmúlt tudása és ez rengeteget segíthet a mai embernek abban, hogy a mind kaotikusabbá váló világot újból rendnek, kozmosznak élje meg.
Hogy ez megtörténjen, ahhoz az embernek a látásmódját elõször úgy kell megváltoztatni, hogy meg kell különböztethesse a szimbolikus jelentést a jelenségtõl. Második lépésben pedig szemléletet kell váltania, meg kell tanulnia visszacsatolni, a külsõleg megélt történéseket önmagára, a tudatára vonatkoztatni. A visszacsatoláshoz egy analógiarendszert kell érteni és alkalmazni és legfõképpen dimenziót kell váltani: ami történik, az bent, a tudatban történik és akivel történik, az õ maga, a történés pedig a bensõ feladat szimbóluma, másképpen: felszólítás a feladat végrehajtására.
Ahhoz, hogy egy egységes szimbólumrendszer, szertartásláncolat váljon eszközzé kezünkben, kézenfekvõnek tûnik egy nép vagy egy kor kultúrájának meghatározott hagyományát lehetõleg mind teljesebben megismerni. Minden kor és nép kialakította avagy megõrizte a múltban azt a sajátos megközelítést és módszert, amellyel a világról szóló “valódi” tudás megismerhetõ, a tudati egészség, rend és teljesség elérhetõ. Mivel ezek viselkedésmódokban, nyelvünkbe kódolt szimbolikus tartalmakban a mai napig áthatják észrevétlenül életünket, sõt a szokások, ünnepek szinte “tegnap” is élõk voltak még, célszerû a hagyomány szálának felvételéhez saját örökségünkhöz, jelen esetben a magyar hagyományhoz visszanyúlni.
Ehhez az archaikus, úgymond pogány szokásokat gyûjtjük egybe és azt a világképet igyekszünk megfogni, ahogy eleink láthatták, tudhatták, élhették magukban és maguk körül a világmindenséget. A valamikor magyarul megfogalmazott ismeret még ma is kibontható a nyelvbõl, arról nem is beszélve, hogy magában a nyelv szerkezetében és ma már közhelyekhez hasonló felszínességgel, szûklátókörûen használt szavaink mélyén képes tükrözõdni a nép sajátos lelkületébõl fakadó õsi szemléletmód. Segítenek továbbá a magyar néphitben, népszokásokban fennmaradt õsi szertartásnyomok, az égi és földi példázatú szimbólumok és az analógiák kibontása, a mesék, énekek múlt idõk homályába mutató és ott számunkra mind derengõbb világosságot gyújtó rétegei, egyszóval mindaz, ami egymástól elválaszthatatlan szeleteit alkotta a hajdani magyarság élete egészének.
A végsõ cél tehát az, hogy a magyar hagyomány egyetemes tartalmakat hordozó szimbólumainak - ünnepeken, meséken, népmûvészeten, a magyar nyelven keresztül történõ - megismerésével megragadjuk és felépítsük magunkban azt a természetes szemléletet, amelyre támaszkodva megvalósulhat az emberi képességek folyamatos önvizsgálata, a belsõ és külsõ világ tapasztalásának megismeréssé emelése, a lényünk mélyén rejlõ lehetõségek teljes kibontása és a harmónia megteremtése.

AZ ÜNNEP ÉS A SZERTARTÁSOK ÉRTELME
Az elõbbiekben már volt szó arról, hogy a nyelv, amelyen beszélünk, az anyanyelvünk, amelyen keresztül megformálódnak gondolataink és amelynek szerkezete irányt szab folyásuknak, lehetõséget teremt arra, hogy kibontsuk a rajta átsejlõ õsi világképet és nap mint nap használt szavaink újraízlelésével a régiek tudásának közelébe férkõzzünk. Nézzük meg hát most, hogy mit jelenthet ez a bizonyos szertartás, mit jelent “szert tartani”?
Szer szavunk önmagában már nemigen használatos, egyedül Erdélyben és a havasokon túl, a csángóknál, ahol a település, illetve a közösség egy-egy részét jelölik vele. Annál nagyobb szóbokor sarjadt viszont belõle, hiszen többek között a következõ szavak gyökszavát adja: szeretet, szerelem, szerez, szerzõdés, szerzet és szerzetes, vagy szerv, szervez, szervezet illetve szerkeszt és szerkezet. Lehet valaki szerfelett szerencsés is vagy - netán éppen a szérûn – szertelen nem csak tarthatja a szert, hanem egyszer-kétszer szert is tehet valamire, sõt éppen szerét is ejtheti, hogy valami szerint cselekedjék. De összetett szavakban is szerepel a szer, mint például szerszám, gyógyszer, módszer, rendszer - és ha már nem kényszerûségbõl szerepel valaki, akkor jó, ha a népszerûsége mellett megmarad szerénynek, egyszerûnek és korszerûnek... - ám ezek többnyire már nyelvújítás korabeli szavak.
Nehéz dolgunk van, ha ebbõl akarjuk kihámozni a szer szó eredeti jelentését, amit egy szóban megragadni már csak azért is lehetetlen, mert arra történetesen épp a szert találták ki. De sejthetõ, hogy kapcsolata kell legyen azzal, hogy együtt, össze, és összetevõ, mód és rend, mérték és sor, mert az elmúlt századokban olyan jelentés összefüggésekben fordult elõ, mint megfelelõ mód, (idõbeli) sor, elrendezés, mértéktartás, rendtartás, teremtés, megõrzés, szövetség és közösség. ”(10.) A szer jelentését tehát mindezekbõl együtt kell keresnünk, de kell még valami több is. Mert a szer minden bizonnyal nagyon õsi szó, mint ahogy az a tett, amit jelent, nagyon õsi tette az embernek.
A szertartás mindig kiemelkedés a hétköznapokból, visszakapcsolódás az egységhez és a teremtéshez. Ahol egységre törekednek, ott gyakran szertartás történik - és ahol szertartás történik, ott megjelenik az egység. Az egység a világgal, a kapcsolat azzal, ami túlmutat az emberen, az egyszeri emberi létezésen. A szertartás lényege az élmény, az átlényegülés, a meghaladás, a tudatosság, a külsõ és belsõ elõkészületek, esetleg próbatételek, az idõ megszentelése és az élet megszentelése - amikor az idõ puszta mennyiségbõl egycsapásra minõséggé változik át.
A hagyományos közösségek életében nagyon fontos szerepe van az együtt megélt ünnepeknek. Az ünnepek segítenek strukturálni az idõt, hiszen az “ünnep a köznapok sorából kiemelkedõ, kitüntetett idõtartam, “szent” “vidám idõ”, esemény, mely általában szertartásos... együttléte kisebb (pl. család) vagy nagyobb (pl. törzs, falu, állam) embercsoportnak”.(11.) Az ünnep tehát periodikusan ismétlõdõ alkalom, amelynek során meg lehet jeleníteni és át lehet élni a közösség legfontosabb értékeit, az összetartozást, a megújulást, továbbá az erõvel telítõdést és felszabadulást, mint szellemi célt.
Az ünnep eseményeit akkor tekinthetjük szertartásnak, rítusnak, ha azok szimbolikus tettek. Egészen pontosan: attól lesznek az ünnep tettei szertartások, mert szimbólumokra épülnek. A rítus szimbolikus jelképrendszer alapján végzett cselekménysorozat. A szimbólumok az egységben látás és egy magasabb megismerés lehetõségét hordozzák, így az ünnep az idõben legmegfelelõbb társas alkalom a tudattalannal való szembesülésre, az integrálódásra, végsõ soron az egység megvalósítására, az összhang megteremtésére az egyes ember tudatában és a közösségi tudatban.
A mai kor emberének ünnepeibõl hiányoznak a szertartások. A modern ember ha nem is tudja, de sejti ezt és tudattalanul szenved a hiányától. Hiányzik életébõl az egység megélésének lehetõsége társas alkalmak során, érzi, mintegy eredendõ bûnként a hasadást önmaga és a világ között. Az “Éden”, ahonnan kiûzetett az ember, az “elveszett paradicsom” megtapasztalása szertartásokkal, rítusokkal lehetséges. “Hagyományos rítusnak tartjuk azokat a szokásokat, melyeknél nincs hasadás a jelen vagyis a tartalom (ahogyan átélik) és a múlt, vagyis a hagyományos forma (ahogyan élik a szertartást) között. Ahol egybeesik tartalom és forma, tehát átélik és értik azt, amit élnek, cselekednek, ott beszélünk rítusról.”(12.)
Meggyõzõdésem, hogy ez a hasadás a szertartásokkal megszûntethetõ és hogy a szertartások ma is fontos részei, eseményei lehetnének az ember életének. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, újra kell értelmezni a hagyományos ünnepeket, mert azok már nem élhetõek úgy, mint régen. Vissza kell adni eredeti értelmüket, amelyek egyetemes üzenetet hordoznak és erre kell felépíteni egy olyan rendszert, amely minden kor emberének segíthet a harmónia megteremtésében.
A hagyományos ünnepek között kétféle ünnep létezik: az úgynevezett átmeneti rítushoz és az évkörhöz kapcsolódó. Az átmeneti rítusokhoz hasonlóan, amelyeket életében csak egyszer él át fõszereplõként az ember, az évkör szertartásai is - mint részben az egész - az élet folyamatát segítik végigvezérelni. Ezek a szertartások keretet adnak a mindennapoknak, biztonságot a létezésnek, beleágyazódást a teremtett világ egészébe.

KARÁCSONY
A magyaroknál a sólyom jelképezte a Napot. A táltosok az árpádi honfoglalás után még századokkal is igyekeztek fenntartani azt a hagyományt, hogy a téli napforduló idején, amikor elkezd nõni a nappalok hossza, amikor a fény gyõzedelmeskedik a sötétség felett, megáldják, vagy az éppen megszületõ Nap felé bocsássák elsõ szabad útjukra a fiatal kerecsensólymokat. Ez volt tehát a kerecsenek, a Nap madarainak ünnepe, amit máig Karácsonnak, Karácsonynak nevezünk. (41.)
Karácsony a téli napforduló, a fény születésének õsi ünnepe, amikor a tûznek egész éjszaka világítania kellett. A többhetes böjtöt követõ mulatozás végeztével az elhunytak szellemeinek is hagytak eledelt az asztalokon. Az ételek a családtagok egészségét és a bõséget is biztosították. A teríték közt lelt rossz dió betegség beköszöntét jelezte, míg a bab, borsó, lencse és mák fogyasztása sok jövedelmet hozott a következõ esztendõre. Régen a regõsök, igricek hajdinaszalmából készült fekete köntöst, nyírfahéj nadrágot, cserfakéreg bocskort öltve bekormozott arccal jártak házról házra. Eme ördöngös kinézettel hejgettek, uráltak, nagy hejehujázással, gonoszûzõ zajjal, jókedvû lármával igyekeztek elkergetni a Nap fénye útjából a sötétséget. A “hajj, regõ rejtem, regõ, regõ, rejtem!” varázsigével zárt jókívánságokat a kedélyesen köszöntött háznép ajándékokkal fogadta.
A regõsök Napot üdvözlõ énekeik értelme lassanként elhomályosult, pogányszerû megjelenésük is kellemetlenné vált, a szokás az ország nagy részén az utóbbi századokban szinte nyom nélkül eltûnt. Ahol megmaradt e házalás, ott is majdhogynem kolduló színezetet öltött, s legfeljebb a bõség- és termékenységvarázslásra, valamint a párok összeregölésére szorítkozó szokások tartották életben. (42.) Ugyanígy merült feledésbe az is, hogy miért vezették láncon az alakoskodók egyikét, a bömbölõ bikát - aki valóban szarvakat, bikabõrt, utóbb kifordított szõrõs bundát viselt és a többiek miért botorkáltak láncos bottal. Ez utóbbinak nem csupán az volt a szerepe, hogy csörgésével zenei aláfestést adjon az önkívületbe, révületbe ejtõ, rejtezésbe segítõ bûvös igék énekléséhez, hanem szerszáma is volt a láncra vert alak igázásának.
Ez a bika, akárcsak a táltosi bikaküzdelmekben megjelenõ fekete bika az éppen születõ fény ellentétét, a sötétséget testesíti meg. Ez nem más, mint a világban, azaz a világunkban, vagyis végsõ soron bennünk leginkább elveszített terület, a legkevésbé uralt, megzabolázatlan, leigázatlan ösztönerõ, ami összeszedettség, tudatosság híján csapong, nekiszabadul, magával ránt és végül elveszejt. Ezzel az önmagunkban lévõ sötétséggel, ahová tudatosságunk fénye a legnehezebben tud elhatolni, kell megküzdenünk, efölött a hatalmas erõ fölött kell visszaszereznünk az uralmat. A táltos szõke bika képében bocsátkozott bele a küzdelembe, míg a garabonciás diákról szóló legendákban ez a féktelen bikaerõ mint sötét, vizekben rejtezõ sárkány jelenik meg, amit a bûvös igékkel felvértezett garabonciás diák képes csak elõszólítani, kiimádkozni a mélységbõl, majd kötõfékkel igába hajtani és meglovagolni. Meséinkben a sárkányt az alvilágban lelni fel, ott pusztíthatja el a Nap erejével bíró hõs a gonosz lényt.

Csörgõ Zoltán

A teljes dolgozat megtalálható:
http://www.inco.hu/inco3/hagyo/cikk0h.htm




Csörgõ Zoltán