Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
Nyitólap / Rovataink / Tartalom
A vizualitás, mint korunk gyermekbetegsége

Akár az európai kultúra történetébõl indulunk ki, akár a személyiségfejlõdésbõl, a képes helyét veszi át a leírt, a nyomtatott szöveg, az irodalom. A román és gótikus templomok falán a freskók képes történetek, a képregények õsei (nemegyszer még szöveges feliratok, szóbuborékok, szöveges szalagocskák is találhatók) Biblia Pauperum: a szegények bibliája az írástudatlanok számára.

Ülnek a templomban, hallják, és többé-kevésbé nem értik a pap latin nyelvû felolvasását, éneklik a latin nyelvû zsoltárokat akár egy isten háta megetti faluban, valahol a periférián, vagy akár a korai városokban, közel a centrumokhoz, s közben látják mindig ugyanazt a képet, képsorokat a templom falán, ugyanarról az isteni közvetítõrõl ugyanazokat a példázatokat. Az egyedi az univerzálisban legfeljebb a saját védõszentjük, a helyi közösségé, a templomé, de az is olyan attribútumokkal, általános megjelenítésben, hogy a netán arra tévedõ vándorlegények, kóbor mutatványosok és más idegenek is pontosan értsék, mirõl van szó. Kép-mutogatók, akik összetekert képsorokat bontanak szét, közismert erkölcsi prédikációkat, közszájon forgó fabulákat, s leginkább ó- és újszövetségi történeteket megjelenítve: a mozi õsei e kép-mutogató kikiáltók képsorainak és elõadott szövegeinek együttese. Képzeletük el-elkalandozik, megtöltik a látványt saját képzelgéseikkel, átélt élményeikkel, vágyaikkal, legalábbis az adott keretek között, amennyit hitük, értékrendjük, szerepük engedélyez.
Kezdetben még a kódexekben is hangsúlyos szerepe van a képnek, késõbb már csak az iniciálékban. Az írott szó kevesek tulajdona, Berry hercege is inkább képes kalendáriumot rendel, s csak lassan terjed az írás a papoktól az arisztokráciát szolgáló világi értelmiséghez.
A reformáció hozza magával a társadalmi nyilvánosságok iránti igényt. A piac és a templomtér újra fórum, mint egykor a görög városállamokban. De ott még elég volt a beszéd, a közvetlen párbeszéd, a színház, az agora, szemtõl szemben terjedt az ismeret az istenek viselt dolgairól, a történelemrõl, az emberi viszonyokról, a létezés hétköznapi és ünnepi szabályozóiról. A reformáció, ha nem is mai értelemben vett arctalan tömeghez kívánt szólni, de több emberhez, mint egy templomot használó közösség, egy zárt falusi közösség, vagy egy meghatározható, viszonylag zárt társadalmi csoport, rend, réteg. Már nem volt elég a prédikáció, Kifelé fordultak, a templomok falán megjelent sokszorosított grafikák, rézkarcok Luther és Kálvin manipulációs eszközei. Ahogy a kép mindig is ay, a katolikus freskók is természetesen. Ezek között a plakátok között azonban egyre több a hirdetés, a szöveges, feliratos.
Kell tudni olvasni! A polgárságnak, a kereskedõknek, az utazóknak, a meglendült, mozgásba jött világ követeinek. A templomokban lemeszelik a freskókat. A kép elveszti kizárólagosan szakrális, vallási funkcióját. Freskók, szekkók, fali képek helyett táblaképekkel lesznek tele - elõbb nem a templomok, hanem a lakások, az üzletek, a mindennapi létezés keretei, székhelyei. A táblakép individuális igényeket szolgál, s a hétköznapit emeli a nem-mindennapi szintjére.
Az ellenreformáció ellentámadása a barokk, az elsõ elsöprõ mértékû képtermelés, a mai szórakoztató, szolgáltató ipar képdömpingjének csírái itt növekednek, burjánzanak, de itt még szó sincs kiüresedésrõl, lobog a magasra hevített hit expresszív, szívbe markoló lángja, a mai giccs számos kelléke itt s ekkor alakul ki. A reformációk járja a maga útját, társadalmi hozadéka az újság, az írásra, írásos hírközlésre, verbális információra alapozott sajtó elterjesztése és az írott mûvek, az irodalom népszerûsítése. Amibe a XVIII-XIX. században már a szalonok, a nagypolgárság mellett az arisztokrácia is bekapcsolódik.
Az újság és a könyv lesz a tudás és a mûveltség forrása, a tudomány eszköze, a racionalizmus, a felvilágosodás példatára. (Hogy az írott szó, a sajtó mit jelent az európai társadalom történetében, változásaiban, azt Habermas elemezte a könyvdömpingbõl kiemelkedõ, rendkívüli jelentõségû munkájában, "A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásá"-ban.) A mûveltség terjedése az iskolákon, az írás megtanításán alapul. Az írás a verbális gondolkodás szükséges kifejezési formája. A XVIII-XIX. századra már az alsóbb néprétegek is tudnak legalább egy keveset írni, olvasni a kalendáriumokat, és felolvasni a Bibliát.
Amerikában az 1890-es években jön létre a képregény a valódi irodalom pótlékaként, tömeges médiumként, s már hódít a fénykép, kiszorítván a táblaképet eredeti funkcióiból.
Minden emberi lény nemcsak a biológiai evolúció állomásait reprodukálja méhen belüli élete során, hanem egyedi léte is az emberiség fejlõdésének reprodukálásával kezdõdik. Viszonylag késõn jelenik meg az álomkép (8-9 hónapos korban), s viszonylag késõn a képzelet mûködése. A 3-4-5 éves gyerek számára a rajz a természetes kifejezõ eszköz, a kép az adekvát nyelv, képileg gondolkodik, s képekben találja meg, képekben képes kifejezni érzelmeit, szorongásait, helyét a világban, kapcsolódásait. 6-7 évesen is képek révén tájékozódik, orientációs bázisai a közvetlen környezet tárgyi elemei, a színek, a formák, s lassan a tér. Mihelyt a síkszemléletet felváltja a térszemlélet, háttérbe szorulnak a képi elemek a gondolkodásban, s megjelennek a verbális, intellektuális elemek. A 9-10 éves gyereket már nem a kép-sík, hanem a tér érdekli, elutasítja a rajzolást, az intellektuális gondolkodás, a logika elemei izgatják. Olvasni kezd, mesehallgatóból önálló irodalomfogyasztóvá válik. Ha hagyják felnõni, ha felnõttnek kezelik.
Ebbe a természetes folyamatba avatkozik bele a televízió és a film, a diafilm, a mozi, a videó. Továbbá a mesekönyvek helyett a képregény és a képújság.
A mesekönyvet, gyermekverseket hallgató gyerek elképzeli a szereplõket úgy, ahogyan azok az õ saját, valóságos tapasztalatai és fantáziavilága alapján léteznek, kivetíti legbelsõ énje szorongásait, agresszióit, megmagyarázhatatlan sejtelmeit, okokat, magyarázatokat talál az együttmûködés során, megfoghatóvá válik a megfoghatatlan, és megfoghatatlanná a megfogható, ezáltal értelmezõdik a világ.
A diafilmek Jancsi és Juliskája, János vitéze, Aladdin és csodalámpája, a mozifilmek Csipkerózsikája, Hamupipõkéje elveszi a gyerektõl a képzeletbeli képteremtés lehetõségét. Az azonosulásnak és azonosításnak más síkja ez. Konkrétumokhoz kötött, egysíkúbb, sematikusabb, és ami a legfontosabb: személytelenebb.
A televízió rengeteg hasznos és haszontalan, tájékoztató és felesleges információhoz juttatja a gyerekeket. Több, mint egy évtizede saját kutatásom gyõzött meg a televízió szükséges és hasznos mivoltáról nem-értelmiség környezetben, s fõként és leginkább hátrányos helyzetû falusi gyerekek esetében. Többet tudnak, több mindenrõl informálódnak, több közhasznú ismerethez jutnak. Igaz. De mindez elszegényíti a képzelet mûködését. A séma-teremtésben a képregény vezet, és a televízió sem áll a helyzet magaslatán.
Aki gyerekkorban megszokja a kényelmes, passzív formulát - mi (televízió, képújság, film, képregény, videó stb.) adjuk a képet, te csak nézed és elfogadod, - attól felnõtt korában sem lehet megkívánni, hogy a felnõtt gondolkodás eszközeit részesítse elõnyben.
Talán ez a képekre redukált világ az európai kultúra megtorpanását túl mégis valami újnak a csíráit rejti magába. A kulturális centrumokban a lassú széthullás, a mûvészetek marginális szerepkörökben, de tán a perifériákon, mint egykor a római birodalom szétesésének elõestéin, megjelennek az új Krisztusok, az új kultúrák? Talán a számítógép-világ, a matéria nélküli új uralkodó, az információ épp a szabad asszociációs gondolkodást igényli a logikai helyett, az individuális képzelet helyett egy sémákhoz kötött, képi gondolkodást, a személyiség helyett a személytelent? Az írás, a könyv, a reformáció, a matéria, a természettudományok helyébe lép valami más, amihez a képre alapozott tömegkommunikációs eszközök elõkészítik a tömegeket? Talán épp Japán, Dél-Korea és egyéb egykori perifériák veszik át a centrumok szerepkörét, és ott a képíráshoz szokott agyban más pályákon mozog az anyagtalan információ, és másként szabályozott viselkedésükhöz, viszonylataikhoz jobban illeszkedik e képvilág?
Vagy talán illúzió volt úgy vélekedni, hogy a ráció, az intellektuális gondolkodás és nevelési eszköze, a könyv, az irodalom, az írás eljuttatható a legszélesebb tömegekhez is az életmód jobbításával, az életkörülmények humanizáltabbá tételével a társadalmi piramis legalján élõkben is fölkelthetõ az az individuális önmegvalósítás igénye? Hiszen még most sem értük el, amit a munkásmozgalom száz éve igényelt. A lakásért az emberek többsége gyakran egy, másfél évtizedig 14-16 órát dolgozik naponta. Aztán a televízióért, a videóért, a gigantposzterért, s egyéb civilizációs termékekért. A kép-világ fogyasztásra sarkall. A vizuális eszközök sokasága egy silányabb, értékmentesebb, érdekekre, fogyasztásra orientált, a látszatokra adó világot közvetít.
A képdömpingben meghal a képzelet, legsajátosabb, legindividuálisabb, senki máséval össze nem téveszthetõ tevékenységünk. Csak a pszichoanalitikusok tudnának arra válaszolni, vajon álomképeink is beszûkültek, elszürkültek, sémákba merevedtek-e? Már nem álmainkat meséljük, ha van egyáltalán még kivel beszélgetnünk. az álomkép elemzése helyett a fodrásznál, körzeti orvosnál, autószerelõnél, e maradék szociális helyszíneken a képernyõn látottakról folyik a szócsere.
A szürrealizmus, az avantgard képközlés nem jutott el a tömegfilmig, a televízióig, a képregényig, még leginkább a reklám él a képvágás, képkihagyás, utalás stb. eszközeivel. Minden többnyire megbízhatóan, szájbarágóan, agyonmagyarázóan van "képesítve", semmit nem hagyunk a nézõ szabadságaként. A tömegkommunikációs eszközök többnyire ugyanazt közvetítik, és ugyanígy.
Lehet, hogy a képzelet visszaszorítása, megzabolázása, a képek mindent elárasztó uralma, és a mi korunk, a vezérek, nagy tömegmanipulátorok, totális államok és totális háborúk kora között található összefüggés?
A zárt kultúrák a személyes, személyközi kommunikációra építettek. A társadalmi nyilvánosság, a nyitott kultúrák a tömegkommunikációt eredményezték. A kultúra kommercializálódásáért nagyot, sokat tettek a tömegkommunikációs eszközök, és ezen belül is élen jártak a képre alapozottak. Vagy csak ezek feleltek meg a szabályozó rendszerek zavarossá, ellentmondásossá, ellenõrizhetetlenné válásának?
A freskókon ugyanarról az istenrõl, képzelt történetekrõl, erkölcsi példázatokról láthattak képi üzenetet a faluközösség, egyházközösség tagjai, mint amelyekrõl a fabulák és papjaik prédikációi szóltak. Ugyanazt sugallta, erõsítette az ének, a hiedelem, a törvény. A közösség közvetlen ellenõrzõ, felügyelõ szerepe miatt hasonlóképp viselkedte, gondolkodtak, vélekedtek az emberek. A hatalom birtokosaihoz is közelebb álltak e közös világkép, közös szimbólumok által, mint ma az azonos társadalmi helyzetûek egymáshoz. Ez a kényszer, kényszerûség, kötöttség kétségtelenül más közérzetet eredményezhetett, mint a nyakunkba szakadt szabadság, az istenségek nélküli ég, a választásokban magunkra hagyottság.
A jelenkori képi kultúra ugyanakkor kikezdi a totális hatalmakat is, behatol a zárt rendszerek repedésein, homogenizálja (amerikanizálja) a világot. A választás, az egyéni döntés teljes szabadsága azonban csak látszat, a sokféleség mögött is meglehetõsen egyformák, egyirányúak a sémák. De ami a legnagyobb baj, hogy leginkább rombolni képes: megszüntetni a még létezõ vallási, etnikai, földrajzi, szubkulturális különbségeket, eltörölni a hagyomány maradékait. De mit kínál valójában a régi, a másféle, a sajátságos helyett?
Egyenarcúságot a látszat-sokféleség mögött, tartalmatlan konformizmust a látszat-nonkonformizmus mögött, egyénieskedést a felnõtt individuum helyett, sémákat a személyiség helyett, értéktörmelékeket valódi értékek helyett, a világ leképezését a világot magyarázó elvek helyett. Képeket a képzelet helyett, s így a képzelet lassú, de szisztematikus meghalasztását.
Több mint húsz éve foglalkozom képzõmûvészeti, festmény-befogadási, lakberendezési, tárgykultúra-kutatásokkal, a mindennapi vizuális tömegkommunikációs eszközök, a mindennapi lakó-munkahelyi-közintézményi környezet, az ember és a tárgy kapcsolatának vizsgálatával. Sokáig hittem abban, hogy a képek a nem kiváltságos rétegeket is bekapcsolják a kultúrába. Ma már tudom, hogy a képek csak a látszatát keltik annak, hogy valami a szélesebb társadalmi rétegeknek is birtokába került. Amit kaptak a réven, elvesztették a vámon. A képdömping csupán álruhás követe az egyre erõtlenebb, egyre gyengébb társadalmi nyilvánosságnak. A vizualitás korunk gyermekbetegsége. Olcsó eszköz az olcsón hatalmat gyakorlók kezében. A teljes felelõtlenséggel manipulálók arzenálja a képernyõ, képregény, képmagnó stb.
Vizualitás helyett a "szó" értéknövelését pártolom. Az olvasás, az írás, a beszéd, a beszélgetés, a megszólítás, az irodalom új rangra emelését. A képzelet felszabadítását. Csak a felnõtt ember képes elképzelni az iszonyatot, ami ránk leselkedik, ami nélkülünk jött létre, s csak a felnõtt ember tudja megfogalmazni értelmes beszédben, elmondott és leírt szövegben a továbbélés, az emberi módon történõ létezés kritériumait. Képes képzelete segítségével belátni, hogy az egyéni felelõsség az egyetlen, ami ma szembeállítható a felettünk zajló döntésekkel, Csak a hangos szó állíthatja meg a kezet, amelyik megnyomhatja a feltehetõen képjellel ellátott gombok közül valamelyiket. Aki nap mint nap a képernyõ elõtt ól, talán észre sem veszi a még fellobbanó, utolsó képet.
Képzelet, képesség, képtelenség, eljátszhatunk a szavakkal, s eljuthatunk az én-képhez, melyet a képdömping által elszegényített képzeletünk képtelen keretek közé rendezni. Legfõbb képességünk a rend, - de lehet-e még rendet teremtetni e képekkel elárasztott, gyermeteg kultúrában?



S. Nagy Katalin