Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
Nyitólap / Rovataink / Tartalom
Pszichológia, személyiségtípusok, pszichoterápia

A pszichoterápia akkor vette kezdetét, amikor az õsember megtanulta a 30 leggyakoribb szót ("adj", "klassz", "jaj" stb.) és áttért a bonyolultabbakra ("na", "sebaj", "gázvan"). Az emberek bizonyára már akkor tudták, hogyan kell egymást megnyugtatni, megvigasztalni, megsajnálni. Aki a többieknél gyakrabban tette ezt, az lett az elsõ pszichoterapeuta.

Az emberek nem tartják kielégítõnek a valóságot,ezért a fantázia világában élnek, s elképzelik vágyaik teljesülését. Az erõs egyéniségû ember megvalósítja vágyait. A gyenge viszont egy képzelt világban él, vágyai pedig különbözõ betegségek tüneteiként jelennek meg.
Sigmund Freud


„Kis történeti kitekintés
Úgy lehet, amikor páciensei ebédre megették õt, ízle¬te¬sebb¬¬nek talál¬ták más szakmabelieknél.
Az elsõ pszichoterápiai kiadvány a Biblia volt. E mûben a pszichés korrekció a csábító kígyóval kezdõdik, aki az "ego" behódolással szembeni fölénye mellett tör lándzsát, és Jézus cselekedeteivel, példabeszédeivel zárul.

"Korunk" pszichiátriájának története Franz Anton Messmer bécsi orvossal veszi kezdetét, aki szentül hitte, hogy "magnetizmussal" gyógyít, de valójában hipnózist, szuggesztiót, bioenergiát, show-terápiát és csoport-indukciót alkalmazott.

A XX. században a pszichológia és a pszichiátria az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában indult viharos fejlõdésnek. Különbözõ iskolák és irányzatok alakultak ki. Gyakori volt, hogy maguk a pszichológusok sem értették egymást, eltérõ terminológiát alkalmaztak és távolról sem mindig volt világos fogalmuk a többi irányzat eszméirõl.
1909-ben Sigmund Freud osztrák pszichiátert meghívták a Harward Egyetemre, hogy tartson elõadás-sorozatot pszichoanalízisbõl. Ezt követõen a pszichoanalízis meghódította egész Amerikát, valamivel késõbb pedig az egész világot.
Az Egyesült Államokban a pszichoanalízissel egyidejûleg élte fénykorát egy másik irányzat, a behaviourizmus vagy viselkedés-pszichológia (angol behaviour – viselkedés).
Az USA-ban 1925-ben kezdte szárnybontogatását a pszichoterápia harmadik fõ irányzata, a gestalt-pszichológia (német Gestalt – alak, forma), mely azt hangoztatja, hogy nem az érzékelés, gondolkodás, tudat, emlékezet, intellektus, érzések a pszichikum alapelemei, hanem a gestaltok, azaz bizonyos egységes pszichológiai képzõdmények. …”
„…Carl G. Jung két típust különít el: az extrovertált és introvertált embereket. Az extrovertált típus (latin extra – valamin kívül) "külsõ" életet él. Az ilyen ember rendszerint könnyelmû, nincs benne töprengõ, analizáló hajlam, szereti a társalgást és az élet örömeit.
Az introvertált típus (latin intra – valamin belül) belsõ életet él. Nincs szüksége állandó külsõ feltöltõdésre; egyedüllétre, filozofálgatásra, rendszerezésre hajlamos ember.
Nemcsak Jung osztja két típusra az embereket, hanem többnyire mi magunk is. Csupán a kritériumok mások, "földközelibbek": saját – idegen, barát –- ellenség, okos –- ostoba, gazember – ember, de nem "gaz". Kétségkívül mindenkinek megvan a maga véleménye arról, melyik "táborban" foglal helyet, és ez a vélemény, természetesen abszolút helyes, minden kétely kizárva. Mert, ugyebár, mi udvarias emberek vagyunk, nem igaz? Az udvariasság pedig az a tudomány, hogyan tudjuk elpalástolni, milyen sokra tartjuk magunkat és mennyire jelentéktelennek látunk másokat. „
„Samuel Hanneman, a homeopátia szülõatyja három típusba sorolta az embereket: "pszora", "szikoz" és "szifilisz", a pikkelysömör, gonorrea és szifilisz típusos reakciója alapján. Felettébb eredeti pszichológiai klasszifikáció. Azonban nem tréfa gyanánt hivatkoztam rá (Hannemant nagyon tisztelem), hanem példaként arra, milyen, elsõ látásra furcsa megközelítések léteznek, melyeknek egyébként teljes létjogosultságuk van. Akit érdekel, miként reagál, például, a "gonorrea" a különbözõ életszituációkra, búvárkodjék egy kicsit a homeopátia szakirodalmában.
Most pedig nézzük a négyes személyiség-tipológiákat. A legfigyelemreméltóbb itt kétségtelenül Hippokratész felosztása, habár szigorú értelemben véve ez nem lélektani, hanem temperamentum-típusokat tartalmaz. Nem részletezem a kolerikus, szangvinikus, flegmatikus és melankólikus típusok közti különbségeket, mert feltételezem, az olvasó tisztában van velük. Röviden valami ilyesmirõl van szó:

Kolerikus Szangvinikus Flegmatikus Melankólikus
A sok személyiségtípust tartalmazó felosztások közül Karl Leonhardé a legérdekesebb. Leonhard megalkotja az "akcentuált személyiség" fogalmát. Az akcentuációk olyan pszichológiai sajátosságok, amelyek egyénivé teszik a személyiséget. A német pszichiáter szerint bármely ország népessége felerészben akcentuált, felerészben pedig szabványos típusokból áll. Persze a "szabványos" típusnak is vannak különbözõ egyéni tulajdonságai, de azok nem nyilvánulnak meg markánsan.
Leonhard is figyelembe veszi a jellem és temperamentum legkülönbözõbb variációit. Ezeket leegyszerûsítem. A sajátos mûszavakat közérthetõ nyelven mutatom be (a szakmabeliektõl elnézést kérek a kötetlen értelmezés miatt).”

Demonstratív, hiszteroid típus
Õ a "mûvész". Az ilyen ember személyiségének magva az önmutogatás. Azért demonstratív, mert szereti magát közönség elõtt mutogatni.
A hiszteroiditás nevû pszichológiai fogalomnak semmi köze a hisztériához és a tányértördeléshez. A hiszteroidok (akik nem feltétlenül a színpad, hanem az élet "mûvészei") szeretik az élénk színû, rendszerint ízléses ruhát, jellemzi õket a modoros viselkedés, szeretik, ha a környezetük felfigyel rájuk. Ezek élénk, érdekes, karakteres, bõbeszédû, fantáziadús, meglehetõsen hazudós emberek: nem okoz nekik különösebb nehézséget, hogy bármely helyzetbõl kivágják magukat egy kis rögtönzött hazugsággal. Önmagasztalás, önsajnálat jellemzi õket. Mindenbõl több van nekik, mint ami megfelel a valóságnak. Gyerekkorukban szeretnek mindig a felnõttek és társaik figyelmének központjában lenni, ezért mindig kitalálnak valami pajkosságot. (Egyébként bizonyos mértékig minden gyerek hiszteroid).
Az ilyen embert a meggondolatlanság jellemzi: gyakran hoznak átgondolatlan döntéseket, amiért aztán késõbb ráfizetnek. Néha demonstratív módon öngyilkosságot kísérelnek meg, ami sohasem – legfeljebb csak véletlenül – végzõdik halállal.
A "mûvészek" nem olyannak látják magukat, mint amilyenek a valóságban, hanem olyannak, amilyennek magukat látni szeretnék. Nem lehet rájuk számítani. Megígérnek valamit, aztán elfelejtik. Kerülik a nehézségeket, akár úgy is, hogy betegségbe menekülnek. "Leromlott idegrendszer", "szívgyengeség", de mindez normális kardiogrammal, migrén, különbözõ fóbiák és más pszichoszomatikus betegségek – e típus szokványos és elválaszthatatlan "útitársai".

Pedantikus személyiség
Itt minden világos. A pedáns ember minden munkát gondosan, aprólékos pontossággal végez, egyetlen részlet sem kerüli el a figyelmét, gyakran olyannyira "elmerül" ezekben a részletekben, hogy képtelen a dolog végére jutni. Sosem késik el. Odahaza minden a legnagyobb rendben, minden a saját helyén, minden mûködik, sehol egy porszem. A dossziéban kényes gonddal elhelyezve a zárójelentések, harminc éves kardiogramok, a reggel és este mért vérnyomás értékek, a széklet meglétének-hiányának naprakész kimutatása. Ha gyógyszert szed, nemcsak az órák, hanem a percek is fel vannak tûntetve.
Szeretném pedantikus típusnál javíttatni az autómat (vajon léteznek-e ilyen szerelõk?). A pedantikus orvos szünet nélkül mindenféle szükséges és szükségtelen kivizsgálásokra küldözgeti a pácienst, tökéletesen ismeri és betartja a gyógyszerekhez elõírt javallatokat és ellenjavallatokat. A pedantikus könyvelõ (apropó, könyvelõ csakis pedantikus ember lehet) világosan elmagyarázza az igazgatónak, hogyan kell minden értelmes és értelmetlen utasítás gondos és pontos betartásával csõdbe juttatni a vállalatot.
Jó-e vagy nem jó pedánsnak lenni? Nem ideillõ kérdés. Vajon jó-e vagy rossz, ha esik az esõ?

Fennakadó személyiségek (a pszichológiai terminológiában paranoid orientáció).
Ez viszont inkább rossz, mint jó (habár ízlések és pofonok különböznek). Köznapi nyelvre fordítva ezek a haragtartó emberek. Elõtérben kerül náluk az ellenük megtörtént, vélt vagy valós igazságtalanságok, gyanakvások megrekedése. A "nem fennakadó" ember valakire dühös lesz vagy megsértõdik rá, a következõ nap még neheztel, de a harmadik napon már feledi mérgét. A "fennakadó" viszont másnap, egy hét, egy hónap múlva, ha visszagondol sérelmére, belül még mindig ugyanolyan erõvel reagál, mint elõször, gondolatban pedig különbözõ bosszúterveket szövöget. Az ilyen ember évekig pereskedik a "sértõ féllel".
Ezek módfelett gyanakvó emberek. Meg vannak gyõzõdve, hogy a munkahelyükön "a hátuk mögött" bizonyos munkatársak egy csoportja ellene intrikál. Feltétlenül féltékenyek. A házastárs bármely lépését úgy kezelik, mint "a hûtlenség bizonyítékát". Ha az asszony fél órával késõbb jön meg a munkahelyérõl, már "biztosan azzal a kopasszal csevegett", ha "téves hívást kap telefonon", biztosan "az a szemétláda kopasz ellenõrizte, hogy itthon vagyok-e".
No és mi van, "ha nem féltékeny, nem is szeret"? Ez is meglehet, no de akkor már: "ha nem ver, nem szeret". Tetszik tudni: ízlések és kopaszok különböznek. „

„Ingerlékeny személyiségek
Nem a legtalálóbb szó, de Leonhard sem talált jobbat.
Rendszerint ezek meglehetõsen primitív, atlétikus testfelépítésû, sportos külsejû emberek. A türelem fogalmát nem ismerik. Konfliktushelyzetben eszükbe sem jut, hogy a vitát pofonok nélkül is el lehet dönteni. Márpedig minden ostobaság miatt konfliktusba kerülnek, néha pedig tudatosan keresik áldozatukat.
Foglalkozására nézve ez a típus vagy valami védelmi szervezetben találja magát, vagy pedig azok között, akiktõl meg kell valamit védeni.

Hipertim (hipomániákus)
Azaz "gyors", kolerikus típusú személyiség. Állandó mozgásban van. Egyik gondolat követi nála a másikat, újabb gondolatok keletkeznek, még mielõtt a régieket elfelejtené. Az ilyen ember késõn fekszik és korán kel. Egyszerre száz dologba is belekap, de mivel mindenre egykettõre ráun, ritka eset, hogy valamit be is fejez. Mindig siet valamiért, utazik valahova, valakinek segít, telefonál, mindent megígér, amit aztán elfelejt teljesíteni. Naphosszat távol van, keveset eszik, "ügyeiben" rengeteg a résztvevõ, mindenki õt keresi, de ritkán találja meg, állandó adósságai vannak, partnerkapcsolatai kiszámíthatatlanok (egy ember mellett nem bírják ki sokáig, mert ráunnak). Az ilyen típusnál nincs olyan, hogy "Na, mi újság?" – "Semmi különös, minden a régi". Egy hét alatt annyi minden történik vele, amennyi mással egy év alatt sem.
Egészében véve ez a személyiségtípus mint ember érdekes, magához "vonzza" az embereket, rendszerint õ a társaság központja, mert kiváló társalgó, jó humorú ember.

Disztim
(a pszichiátriai terminológiában szubdepresszív személyiség, a mindennapi életben õ a pesszimista).
Ha röviden szeretnénk kifejezni, mit mond ez az ember, akkor ez így hangzanék: "Minden rossz". Ha egy eseményt kétféleképpen -- jó és rossz oldaláról – lehet interpretálni, a pesszimista csak negatívumot fog benne találni ("Eleredt az esõ. Jó lesz a termés?" – "Nem, mindent elönt a víz. Semmi sem fog kikelni."). Ha valamit csak jól lehet értelmezni (a lányunkat végre felvették az egyetemre), a pesszimista ezt is negatívan értelmezi ("Mire fogják ott megtanítani? Inni és dohányozni."). Ha a pesszimistának csodálatos családja van, ez azt jelentheti számára, hogy "mindenkinek a terhére vagyok, csak az idejüket lopom, milyen sok pénzt költenek rám"). Ha remek munkahelye van, akkor: "Hallom, a rádióban, sztrájkolnak a bányászok. Majd leépítések lesznek az iskolákban. Biztosan engem is elbocsátanak, a pénz meg a bányászoknak adják."). A pesszimista állandóan valami szerencsétlenséget érez és vár. Az eseményeket pedig e várakozásnak és érzésnek megfelelõen értékeli.
Az ilyen emberek igen terhesnek bizonyulnak környezetük számára. Különösen a hozzátartozóknak nehéz, akiknek el kell viselniük a belõle áradó depresszió sötét energiáját. Ezt az embertípust gyakorlatilag lehetetlen véleménye ellenkezõjérõl meggyõzni. Súlyosabb esetekben az ilyen meggyõzési kísérletet úgy értelmezi, mint annak "bizonyítékát", hogy "úgy látszik, én felesleges vagyok". Ellentétben a demonstratívval -- amit a hiszteroidnál láttunk -- ilyenkor karnyújtásnyira vagyunk a valóságos öngyilkosságtól.

Cikloid
A cikloidokra a ciklikusság, vagyis a "gyors" (hipomániákus) és a depresszív ("pesszimisztikus") pszichológiai fázisok váltakozása a jellemzõ.
Az emberek többségét a jó és a rossz hangulat, a depresszió és optimizmus, a boldogság és boldogtalanság enyhe váltakozása jellemzi.

A cikloid személyiség abban különbözik a többiektõl, hogy nála ezek a változások egyrészt szembeszökõek, másrészt éles határok vannak köztük.

Az egzaltált típus
Ö közel áll a hiszteroidhoz.
Kevesebb benne a színészi és több a benyomásokra épülõ emocionális véglet. Róluk szokták mondani: "vagy a mennyekben járnak a boldogságtól, vagy a bánat poklát járják". Középút nincs.
Az egzaltált ember hihetetlenül naiv. Mindent tágra nyílt szemmel fogadnak: "Hát ez rendkívül érdekes!!! Fantasztikus!!!" Hisznek az ufókban és a kísértetekben, a bókot készpénznek veszik, valósággal "olvadoznak" tõle. Életük végéig "nagy gyerekek" maradnak.

A rettegõ személyiség
A rettegõ típusú emberek gyermekkorukban mindig félnek valamitõl: kutyáktól, tanároktól, nagyobb gyerekektõl, sötétségtõl, zivatartól. A társaik ezt hamar észreveszik és állandóan ugratják, gúny tárgyává teszik õket.
A felnõtteknél némileg változik a kép.
A félelem másodlagossá válik, s a határozatlanság, önbizalomhiány, félénkség, engedelmesség lép elõtérbe. Vitában képtelenek megvédeni álláspontjukat, nincs bennük állhatatosság. Fejlett bennük a kisebbségi komplexus. Aggódnak másokért, magukért, az egészségükért. Közülük kerül ki a legtöbb hipochonder, akik azt hiszik, rejtett betegségben szenvednek, amit senki sem tud feltárni.

Az emotív személyiség
Engedékeny, jószívû, nyílt, fogékony, együttérzõ, segítõkész emberek ezek. Csehov "lelkecskémnek" nevezte el õket. Képtelenek elviselni mások szenvedését. Ha sír valaki, a "lelkecském" is készen áll a sírásra. Gyakran sírva fakad egy film nézése vagy egy regény olvasása közben, annyira átéli annak tartalmát. Az ilyen ember nagyon szereti a gyerekeket és az állatokat, imádja másokkal "megosztani örömét és bánatát", nagyra értékeli a színházat és a mûvészeteket.
Ön melyik személyiségtípushoz tartozik? Bizonyára ezt a feladatot tûzi ki maga elé a pszichológus és a pszichoterapeuta, ha felkeresi õket.
És mit tesz ezután a szakember? Az már a szakosodás függvénye. Amit most fogok leírni, semmiképp sem kíván a pszichoterápia mindenoldalú és részletes leírása lenni. A célom, hogy megmutassam, a pszichoterápia nemcsak "csukja be a szemét... most jól érzi magát... nyissa ki a szemét... ön egészséges", hanem ennél valamivel több is, meg érdekesebb is.”
„Hogy fér meg "egy csárdában" az Én, a Felettes Én és az Õ?
Az Én igyekszik elnyomni az Õ élvezet-törekvését. Éjszakára aludni tér, de õ "cenzúrázza" az álmokat.
A Felettes Én az Ödipusz-komplexus révén alakult ki. A mitológiai Ödipusz megöli apját, hogy feleségül vehesse anyját. Freud teljesen természetesnek találja Ödipusz tettét. Mi több, úgy tartja, hogy minden férfi tudat alatt gyûlöli apját és ösztönös szexuális szerelmet érez anyja iránt. Miért?
Mert az ember eredetileg az õshordában élt, ahol a kegyetlen és féltékeny apa uralkodott, aki az összes nõstényt magának tartotta fenn, felnövekvõ fiait pedig elüldözte. Egy szép napon a fivérek megölték és megették apjukat. Persze mindnyájan tudták, hogy ez a sors õket is utolérheti, ezért jött létre a két tabu – a nemzetségen belüli gyilkosság és a rokonságon belüli házasság tilalma.
E két tabu megszegésére, valamint tiszteletben tartására irányuló törekvés alakítja ki az Ödipusz-komplexust, azt a tudatalatti vágyat, hogy megszabaduljunk apánktól és feleségül vegyük anyánkat.
Mint ahogy a gyermek kénytelen szót fogadni szüleinek. A tudat (az Én) egyrészt engedelmeskedik a lélek (a Felettes Én) kategórikus parancsainak, másrészt birtokba akarja venni az Õt, amelyben kétféle hajlam dominál, a szexuális és a halál iránti. A szexuális magába foglalja a tulajdonképpeni nemi vágyat, annak szublimációját és az önfenntartási ösztönt. A halál iránti vonzalom az élõ élettelen állapotba való visszaállítására való törekvés. Ebbõl származik a pusztítás ösztöne, vagyis a háborúra, konfliktusokra való törekvés. E két hajlamból eredõen az embert mindenben a kettõsség, az ambivalencia jellemzi. Hiszen nem véletlen, hogy a szerelem a gyûlölettel, az alkotás a pusztítással, a zsenialitás pedig a gonoszsággal határos.

A neurózistól való szabadulás 3 módja
1. Meg kell találni és teljesíteni kell a kiszorított vágyat. Ez nem azt jelenti, hogy úgy lehet megszabadulni a szapora szívveréstõl, hogy azonnal megkeressük és elhozzuk önnek titkos szexuális fantáziájának tárgyát és azonnal felfektetjük a díványra. A vágyakat nem szükséges szó szerint kielégíteni, csupán az adott dologgal kapcsolatos negatív érzések szabad kifejezését kell biztosítani, vagyis azt kell kiadni magunkból, amit annak idején elfojtottunk magunkban, s aztán eljutott szervezetünk belsejébe.
2. A vágyak szublimálása is eredményes lehet. A szublimáció a szexuális energia vagy a "tiltott" impulzusoknak olyan "megengedettre" való átállítása, amely nem áll kapcsolatban a szexualitással. Ha például a páciensnek vannak alkotó hajlamai, akkor a belsõ konfliktus betegség-tünetekbõl mûvészeti alkotásokká lényegíthetõ át. Másik megoldás: a betegség-okozó energiát valamilyen üzleti vállalkozás céljaira kell felhasználni.
3. S végül az utolsó módozat. Elég, ha tudatosítjuk a páciensben a komplexus beteges voltát, aki ettõl fogva elítéli ezt az életét nehezítõ körülményt, s többé nem engedi meg, hogy rajta uralkodjék.
Meglehet, kissé hosszasan írom le a pszichoanalízis elméleti alapjait. De hát ez már önmagában is érdekes, nem igaz? Meg aztán, ha – még mielõtt pszichoanalitikushoz fordulna – elolvassa ezt a fejezetet, bizonyára jobban fogja látni, mire is akar kilyukadni az önnel folytatott beszélgetésben.”
„Mi megy végbe a kollektíva agyában?
Freud tanítványa, Carl G. Jung svájci pszichiáter úgy gondolta, nemcsak egyéni, hanem kollektív tudatalatti is van. A kollektív tudatalatti tartalma nem egyetlen ember, hanem egy egész csoport sajátja. Ez a csoport lehet egy család, egy munkás kollektíva, egy ország vagy a fölgolyó egész népessége.
A kollektív tudatalatti nem egyetlen élet folyamán halmozódik fel. Olyan ösztönök ezek, amelyek évezredek során alakulnak ki. Az egyéni tudatalattival szemben, a társadalmi tudatalatti minden embernél egyforma. Az egyéni tudatalatti az ember Õ-je, a kollektív tudatalatti viszont úgynevezett archetípusokból tevõdik össze. Az "archetípus" az "archaikus típus" rövid változata. Az "archaikus" szó azt hangsúlyozza, hogy e képzõdmények régtõl fogva léteznek.
Az archetípus csak azt a pszichikai tartalmat jelenti, amely még nem került tudatos feldolgozásra. Ezek tehát nem általánosan elfogadott szabályok és szokások, hanem – ha szabad ezt a kifejezést használni – "érzékelt, de nem tudatosult" dolgok.”

„Álarc nélkül szebbek vagyunk
A kollektív tudatalatti fogalmának bevezetésével Jung nem tagadta annak egyéni megfelelõjét sem, melyet a következõképpen értelmezett. Egy és ugyanazon emberben "több személyiség" is lehet. A jellem kettéválása teljesen normális jelenség. Ha különbözõ körülmények között megfigyelünk valakit, tapasztalhatjuk, milyen gyorsan megváltozik az illetõ jelleme és viselkedése.
Az emberek kénytelenek minimum két különbözõ szférában mozogni: otthon és a munkahelyükön. E két teljesen eltérõ környezet determinálja a jellem kettéválását. Nem ritka eset, hogy a társadalmi életben felettébb energikus, bátor és törekvõ emberek a családon belül szelíd, szívélyes, engedékeny és gyenge egyéniségnek bizonyulnak. Vagy pedig megfordítva.
Melyik a valódi a kettõ közül? Hol van az igazi egyéniség?
"Nézetem szerint", mondja Jung, "a feltett kérdésre a következõképpen kell válaszolni: a kettévált jellemû embernek nincs igazi jelleme. Õ egyáltalán nem egyéni, hanem kollektív ember. Kollektív, azaz megfelel a külsõ körülményeknek, amelyek megfelelnek a közös elvárásoknak. Ha egyéni volna, akkor -- tekintet nélkül a különbözõ elvárásokra -- egyetlenegy jelleme volna, és nem idomulna a szituációnak megfelelõen".
Azonban minden ember egyedi, következésképp – individuális. Emiatt Jung úgy vélte, hogy a kettévált jellemû ember tudatalatti módon individuális. Szituációról szituációra változtatja az álarcát, s ezzel félrevezeti a többieket. Azonban gyakran önmagát is becsapja arra vonatkozóan, hogy milyen is az õ jelleme. A különbözõ szituációkban más és más álarcot ölt, s ezért soha nem láthatja a saját igazi arcát.
Jung az álarcot "Perszónának" (így nevezték az ókori színészek álarcát), a belsõ jellemet pedig "Léleknek" nevezte. Ahogy a külvilág alakítja az Álarcot, úgy formálja a Lelket a tudatalatti.
A Perszóna (az Álarc) tehát egyfajta, a külsõ körülményekhez igazodó alkalmazkodási reakció, viselkedés. A Perszóna az ember látható jelleme. S hogy a Lélek milyen, azt gyakran nemcsak a környezet, de még maga az egyén sem tudja.
A Lélek azonban tartalmazza mindazt, ami nincs meg az Álarcban. Például a külsõre kegyetlen, gátlástalan és megközelíthetetlen zsarnok belül igencsak önállótlan, félelmektõl és kételyektõl gyötrõdõ egyén. Vagy egy teljesen feminin jellegû nõrõl "hírtelen" kiderül, hogy erõs akarattal és kitartással rendelkezik.
Ezek az ellenétek könnyen megmagyarázhatók. Mind a Lélek, mind pedig az Álarc egyaránt rendelkeznek férfias és nõies jegyekkel, tehát minden e tulajdonságok arányán múlik.

Az Én és az Ál-Én
Élete során az ember egyre inkább tudatosítja magában individuális jellegét. E folyamat a többi embertõl való elkülönüléshez, magányhoz vezet.
Ezen kívül, minden emberben van egy bizonytalanság érzés, hiszen a társadalom rendszere ránk erõlteti ritmusát, miközben kis fogaskerékké akar alakítani bennünket. A pszichoanalízis segítségével –- ellentétben Adler kollégámmal – nem a kisebbségi érzéstõl, hanem a reménytelenség érzésétõl igyekszem megszabadítani betegeimet.
Elõször azonban nézzük meg, mi magunk hogyan próbáljuk magunkat hozzáidomítani a világhoz.
A gyermek, aki fölött apja zsarnokoskodik, úgy védekezik, hogy érzelmi rendszerét a feltétel nélküli engedelmességhez idomítja. Amikor felnõ, abban találja örömét, hogy aláveti magát felesége, anyósa, fõnöke akaratának. E megközelítésben van egy adag mazochizmus.
A másik gyerek egyrészt fellázad az apai tekintélyuralom ellen, másrész viszont másolja annak viselkedését. Így esetleg élete értelmét a szadizmusban, uralmi hajlamokban, a zsarnokságban leli meg.
Az önigazolás, valamint saját gyengeségünk elõli menekülés egyik módja a külvilág elpusztítása, de nem azért, hogy egy újat hozzunk létre, hanem csak úgy. Ahhoz, hogy megmeneküljünk a reménytelenség érzésétõl, a legegyszerûbb, ha ösztönösen lemondunk egyéniségünkrõl és azt a viselkedési és gondolkodási mintát sajátítjuk el, amelyet ránk erõltet a társadalom. Ez esetben az ilyen ember Én-jét az Ál-Én, a gondolatokat pedig az álgondolatok váltják fel. Az emberek többsége ilyen, de persze magától senki sem volna hajlandó elismerni, hogy Õ nem Õ, hanem csak egy Ál-Õ. Az ember olyanná válik, amilyennek mások szeretnék õt látni. Ezt a mechanizmust a védekezõ színhez hasonlíthatnánk, amely bizonyos állatokra jellemzõ. Annyira beleolvadnak a környezetbe, hogy alig lehet õket megkülönböztetni tõle.
Az, aki megsemmisítette magát, és a körülötte levõ automaták millióihoz hasonlóan maga is automatává vált, többé már nem érzi az egyedüllét és a bizonytalanság érzését. Ennek viszont az egyéniség elvesztése az ára.
Megmagyarázom, mire is gondolok. Tegyük fel, hogy többségünk csupa egyéniség, akik képesek gondolkodni, érezni és úgy cselekedni, ahogy nekik tetszik. Mindenki õszintén hiszi, hogy õ az csakis õ és, hogy gondolatai, érzései, vágyai valóban az övéi.
Amikor valaki azt mondja, "én úgy gondolom", mindenekelõtt azt vizsgáljuk, igaz vagy nem igaz, amit gondol, nem pedig azt, hogy vajon õ gondolja-e. Azonban az "én úgy gondolom" kifejezés távolról sem jelenti azt, hogy ezt igenis én gondolom.
Képzeljük el a következõ szituációt. Szeretnénk megtudni, milyen idõ lesz, ezért megkérdezünk egy halászt és két városlakót. Eközben elõre lehet tudni, hogy mindhárman meghallgatták a rádióban a meteorológiai elõrejelzést. A halász elkezdi mérlegelni a szélirányt, a hõmérsékletet, a páratartalmat és más tényezõket, s így eljut egy többé-kevésbé határozott végkövetkeztetéshez. Valószínûleg visszagondol az idõjárás jelentésre, amit bemondott a rádió, nekünk viszont a saját véleményét, azaz saját gondolatainak eredményét fogja elmondani.
Az egyik városlakó tudja, hogy nem igen ért az idõjáráshoz s azt mondja: "Nem tudok dönteni ebben. Mindaz, amit tudok, az az idõjárás jelentés". A másik városi ember egy másik embertípushoz tartozik. Úgy véli, hogy köteles minden kérdést megválaszolni, ezért rövid gondolkodás után közli velünk az õ saját véleményét, amely tökéletesen egybeesik a rádióban hallott idõjárás jelentéssel. Kérdést teszünk fel neki a bizonyítékokról, mire azt válaszolja, hogy a szélirányból, a hõmérsékletbõl és más egyebekbõl következtetett erre. Emberünk magatartása elsõ látásra ugyanolyannak tûnik, akárcsak a halászé. Ha viszont mélyebb elemzést végzünk, nyilvánvalóvá válik, hogy az "õ" véleménye egyáltalán nem az övé, hanem másé, amit sajátjaként állít be; s valóban azt hiszi, hogy önálló gondolkodás révén jutott erre az eredményre. Anélkül, hogy minderrõl tudomása lenne, kialakult benne az önálló vélemény illúziója, holott valójában másokét tette magáévá.
Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg, ha tanulmányozzuk az emberek véleményét, például a politikáról, azon események értelmezésérõl, amelyek az országban történnek vagy történtek. Kérdezzük csak meg valamelyik újságolvasót, miként vélekedik a kormány legutóbbi személycseréirõl vagy a mezei rágcsáló kártevõkrõl. Az újságban olvasottakat, mint "saját" véleményét fogja elõterjeszteni, s ami a legfontosabb, tökéletesen hisz abban, hogy amirõl beszél, az õ saját szellemi produktuma.
Ugyanígy alakul ki a tömegek véleménye a mûvészetekrõl. Az átlagember, aki Raffaello vagy Van Gogh képeit nézi, gyönyörûnek, mély benyomást keltõnek tartja õket, ugyanakkor a képek nem váltanak ki benne belsõ visszhangot. Gyönyörûnek tartja õket, mert tudja, hogy ezt várja el tõle a környezetük. Ez az embertípus feltétlenül "el van ragadtatva" a mûvészi játéktól mind a színházban, mind pedig a koncertteremben.
Mindaz, amirõl beszéltünk, nemcsak a gondolkodásra, hanem az érzelmekre, vágyakra, szándékokra is érvényes. Sokan meg vannak gyõzõdve, hogy ha akarnak valamit, akkor azt tényleg akarják. Viszont a szándékok sokszor csupán a vágyak illúziói, az elhatározások pedig nem a mi elhatározásaink, hanem olyanok, amelyeket kívülrõl erõltettek ránk. Mi viszont sikerrel gyõzzük meg magunkat, hogy mi jutottunk az adott elhatározásra. Pedig a valóságban kényelemszeretetbõl, illetve ösztönös félelembõl csupán mások elvárásainak vetjük alá magunkat.
A valódi gondolatok, érzések és szándékok álgondolatokra, álérzésekre és álszándékokra történõ felcserélése végsõ soron a valódi egyéniség ál-egyéniségre való felcseréléséhez vezet.”

„Hogyan lehet az álegyéniséget megkülönböztetni a valóditól?
A valódi Én hamisítatlan, másoktól független gondolatokat, érzéseket, szándékokat jelent. Az ál-Én viszont csak egy mások elvárásainak megfelelõ szerep, melyet az illetõ saját Énjének örve alatt játszik el.
Az emberek képesek sokféle szerepet eljátszani abban a meggyõzõdésben, hogy mindegyik szerepben saját magukat adják. A valóságban viszont csak olyanok, amilyennek mások szeretnék õket látni. Ezért az emberek többségénél az igazi Ént elnyomja az ál-Én. Viszont gyakorta megesik, hogy hosszú éveken át a legnagyobb értékeket nyomjuk el magunkban.
A pszichoterapeutának az a feladata, hogy mindezt megmagyarázza a páciensnek, s vele együtt helyreállítsa azt, ami elveszett. Ezzel megszabadítja azoktól a belsõ konfliktusoktól, amelyeket a környezethez való alkalmazkodás kényszere hozott létre.
"Boldog az, ki harmóniában él önmagával. Akkor van törés, ha kényszerítenek bennünket, hogy másokkal legyünk harmóniában" -- mondotta (valószínûleg pszichoterápiás kezelés után) Oscar Wilde, a nagy író.
Találd meg a harmóniát saját magaddal és megleled azt másokkal!”
„Mirõl beszél a gestalt-pszichológus?
A gestalt-pszichológia ember-felfogása közel áll a természetgyógyászat és az alternatív gyógymód felfogásához. A gestalt ugyanaz, mint amit a bioenergiában egregornak neveznek – kölcsönhatásban levõ részek által alkotott egységes egész.
Minden egész részekbõl tevõdik össze. Ez az "egész" bármi lehet – a szervekbõl és sejtekbõl álló ember, a szobában álló néhány ember, a megyékbõl álló ország, a könyvekbõl álló könyvtár. De az "egész" nem a részegységek számtani összege, hanem annál több: olyan, ami csak a részek egysége révén képes funkcionálni. A számítógép például nemcsak a csipek és más alkatrészek halmaza, hanem olyan szerkezet, amely a csipek kölcsönhatása révén tud mûködni. A molekula sem az atomok összessége, hanem azok kölcsönhatása is. Vagy vegyük a film példáját. Az sem az egymás után következõ felvételek összege, hanem annál minõségileg is több.
Az ember sem a vese, szív, idegrendszer, képességek, ismeretek, vágyak összessége, hanem több annál: olyan egységes egész, amely egyesíti a különbözõ részeket. Ugyanakkor a részeknek is megvannak a maguk összetevõi.
Tekintsük át a pszichikumot, amely tartalmazza az érzelmeket, érzékelést, képzeteket és sok mást. Gyakran van azonban, hogy az ember saját állapotának vagy valamire adott reakciónak kifejezésére mindössze egyetlen komponens leírását használja fel, mintegy kihasítva azt a pszichikum gestaltjából (egregorjából).
Amikor például azt mondjuk: "megharagudott", akkor tulajdonképpen csak az illetõ érzelmeit nevezzük meg. Vagy, miközben azt mondjuk: "fájdalmat érez", csupán az érzékelési szférát írjuk le nála. Nem elégedhetünk meg azonban egyetlen komponens bemutatásával, amikor lényegében maga az "egész" reagál. Más szóval, ahhoz, hogy az egész folyamatot megértsük, nem elegendõ csupán annak egy részére felfigyelnünk, s eközben figyelmen kívül hagynunk a résznek az egészhez való viszonyát. Ugyanakkor maga az érzékelés sem csupán a látási, hallási, tapintási stb. információk összege. Ez egyfajta gestalt, amely az érzékelések egyszerû összegénél magasabb rendû folyamatok eredményeként jön létre.
Az egységesség tényének hangoztatásával – mondaná a gestalt-pszichológus –, a pszichikum és a fizikum egysége, a lélek és a test egysége mellett szállunk síkra. Amikor, például, táncol az ember, vajon csupán a pszichikum és a fizikum számtani összege van jelen? Természetesen nem. Vagy pedig akkor, amikor valaki örömöt vagy félelmet érez, következtethetünk-e pszichikai állapotára az érzelmek olyan fizikai jegyei alapján, mint a mozdulatok vagy a mimika? Igen, következtethetünk. Ezt látjuk, és arról vonjuk le a következtetést, s eközben nem tévedünk.”


A részletek:
Dr.Alexander Sztrasnij: Egészségesek pszichoterápiája címû cikkébõl kerültek átvételre
http://www.astra-lit.com/Termeszet/pszichoterapia.htm




Dr. Alexader Sztrasnij