Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
Nyitólap / Rovataink / Tartalom
A tipográfia mestersége – „Mindent az olvasókért…”

A mûszaki szerkesztés, a tipográfia és a tördelés speciális szakma, melyek elsajátítása hosszú felkészülést, és még több gyakorlatot igényel. Napjainkra a számítógép elterjedése, a technikai modernizáció átrendezte, és alapvetõen megváltoztatta a könyvtervezõ mesterek munkáját. Ám éppen a számítógép által kerültek közelebb a könyvhöz, hiszen amíg régebben csupán megtervezték a nyomda számára a könyv megjelenési formáját, addig ma õk maguk meg is valósíthatják azt.

Sõt, mára laikusok százai próbálják ki kreativitásukat, tervezõi készségüket saját nyomdai termékeik, vagy online oldalaik megalkotásában. Írásomban szeretnék átfogó képet adni a tipográfia alapjaiból, miközben remélem, hogy e társszakmából a grafológusok is hasznos ismeretekhez jutnak.
A tipográfia nyomtatott betûkkel foglalkozó tudomány, de sokan nevezik könyvmûvészetnek is. Feladata olyan nyomdai képet létrehozni a betûtípusok és betûcsaládok alkalmazásával, amely egyszerre esztétikus és célszerû. A szó görög eredetû – τυπος (tüposz): vert vagy vésett ábra és a γραφω (gráfó): írni kifejezésekbõl tevõdik össze. A mai értelemben a 16. század közepétõl használják, elõtte a scrivere sine penne (toll nélküli írás) kifejezést használták. A tipográfia szó sok mindent jelentett az idõk során: betûtervezést, betûmetszést, betûkkel való tervezést, nyomtatást, nyomdát. Ma a magyar nyelvben csak a betûkkel való tervezést, a szöveges közlés megformálását, szöveg és kép együttes elrendezését nevezzük tipográfiának.
Talán kevésbé ismeretes, hogy a tipográfiai szabályokat illetõen még a mûszaki szerkesztõk, kiadványtervezõk és tipográfusok véleménye is gyakran teljesen eltér. Azon szakemberek szellemében szeretném végig vezetni az olvasókat a tipográfia világában, akik a szerkesztõi szabályokat ma már nem veszik kõbe vésett elõírásnak. Mégsem szabad elfelejtenünk, hogy ezek a szabályok nagyon sok esetben a legértékesebb tapasztalatokon alapulnak, s a tanulóknak nélkülözhetetlenek ezek az ismeretek ahhoz, hogy munkájuk során elkerüljék a durva szakmai hibákat.
A szedéstükör arányait, a címoldal harmonikus elrendezését, az illusztrációk viszonyát a betûkhöz, a számítógépes nyomdai elõkészítés alapjait, és sok mást, ami egységes megegyezésen alapul, egyszerûen meg kell tanulni. Ám a tapasztalt szakember joggal mérlegel minden szabályt kritikus szemmel.
Elsõ kérdés, hogy a kiadó anyagi lehetõségei mellett milyen nyomdai eszközöket, és például papírminõséget ajánlott választanunk termékünkhöz. Ismeretesek olyan szakmai követelmények, amelyeket az olvasók igényes kiszolgálása érdekében még szûkösebb körülmények között sem szabad megsérteni. A végletek elkerülése érdekében a másik szempont, hogy néhány mûvészeti kategória kivételével a kiadványtervezés nem egyenlõ a szabad mûvészettel. Bár a kreatív és dekoratív elemek által gyakran közel áll hozzá, ezért hívják sokan könyvmûvészetnek, de a tipográfiát ebben az esetben is inkább alkalmazott mûvészetnek nevezhetjük. A lényeg, hogy a könyv – éppúgy más kommunikációs termékünk – soha nem lehet öncélú, hiszen az olvasók számára használati tárgyként szánjuk. Éppen ezért a tipográfia eszközeinek az ízlés és forma mellett elsõsorban az olvashatóságot, az érthetõséget kell szolgálniuk.

A tipográfia alapeleme a betû
„Egy könyv annál mintaszerûbb, minél tisztábban érvényesül benne a betû egyszerû szépsége. – olvashatjuk Giambattista Bodoni szavait még a XVIII. században. Persze minden kor magával hozza a maga stílusát, esztétikai igényeit és grafikus jegyeit. Ami a kor igényeinek változásai ellenére állandó nagy igazság, hogy a betû a tipográfia alapegysége. Csakhogy nem betûket olvasunk, hanem szóképeket, ezért a betûknek egyszerre kell egymástól jól elkülöníthetõknek, s egymáshoz könnyedén kapcsolódóknak lenniük.
A betûválasztás alapvetõ feltétele a betûtípusok (fontok) ismerete, melybõl a szakemberek mára több mint kétezret tartanak számon. Ám még a leggazdagabb fontkészlettel rendelkezõ számítógépes program sem tartalmaz száz-százötven típusnál többet, s a gyakorlatban még ennél is jóval kevesebbet, általában egy tucat betût használnak a szerkesztõk. De mit értünk pontosan betûtípuson, s mit jelent a betûfajta? Betûtípusnak nevezzük az azonos tipográfiai elv alapján készített, azonos formajegyekkel rendelkezõ betûsort, és a hozzá tartozó írásjeleket. Kialakulásaikról az írástörténetben olvashatunk, s általában az elnevezéseiket alkotójuk nevébõl kapták. Betûfajtákról már az adott betûtípusoknak egy tovább módosított változata esetén beszélünk.
Az egyes országokban kialakult betûtípus csoportosítások némileg eltérnek egymástól. Néhány helyen máig megmaradtak a hagyományos elnevezések, de a betûcsaládok kialakításánál figyelembe veszik a betûtípusok születésének idejét és a betûk grafikai jellegzetességeit is.
A betûtípusok felismerése grafikus jellegzetességeiknek ismeretében lehetséges. Ebben segítségünkre lehet a betû vonalvezetése, vonalvastagságának váltakozása, az alap- és segédvonalak viszonya, a betûtalpak formája, a fel- és lenyúló szárak aránya, az írásjelek kapcsolódása, valamint a betûtengely dõlési szöge. Az írásformák különbözõ esztétikai, vizuális kifejezõdési kritériumait is meg lehet határozni, és ezáltal ábrázolni lehet a mindenkori hatást, amelyet egy nyomdai betûforma képvisel. Eszerint egy nyomdabetû lehet például világos, lágy, szigorú, vagy sziporkázó, sõt akár agresszív is, amely így hat a könyv olvasójára és a könyvtervezõ stílusára.

A legfontosabb betûtípusok:
1. Velencei reneszánsz antikva
2. Francia reneszánsz antikva
3. Barokk antikva
4. Klasszicista antikva
5. Betûtalpas lineáris antikva
6. Betûtalp nélküli lineáris antikva
7. Egyéb antikvák
8. Írott betûk
9. Dísz- és reklámbetûk
10. Gót, vagy fraktúr betûk
11. Idegen betûtípusok

Velencei és reneszánsz antikva
E betûtípus a 15. század végén a reneszánsz által meghatározott stílus jegyében alakult ki. Az elsõ típusokat a velencei Nicolas Jenson metszette, majd ezt módosította Claude Garamond.
Grafikus jellegzetességei: változatos vonalvezetés, csekély különbség az alap és segédvonalak között, a talpak, a kezdõ- és záróvonalkák gömbölyítettek, a kerek formák ferde tengelyállásúak. (Garamond, Plantin, Centaur, Goudy, Palatino, Sabon)

Barokk antikva
Ez a meghatározás a tipográfiának azt a korszakát jelzi, amely történelmileg a reneszánsz antikva és a klasszicista antikva közé esik. Az antikva holland típusát Christoffel Van Dyck alakította ki, magyar vonatkozásában Tótfalusi Kis Miklóst érdemes megemlíteni, aki jelentõs szerepet vállalt a barokk antikva megformálásában.
Grafikus jellegzetességei: az alap- és segédvonalak vastagsági különbségei erõteljesebbek, a szerifek kevésbé legömbölyítettek, és a kerek formáknál a tengely majdnem függõleges (Baskerville, Fournier, Caslon, Times).

Klasszicista antikva

A klasszicista antikvák csoportja a klasszicizmus stíluskorszakában keletkezett. Formai kialakítását alapvetõen a rézkarc és a rézmetszet technikája határozza meg. A 19. században jelentek meg az elsõ típusok, amelyeket a következõ században többen - köztük Reiner Imre Corvinus típusával - megújítottak.
Grafikus jellegzetességei: a kisbetûk kapcsolódása, a lekerekítések függõleges tengelye, az alap- és segédvonalak szembetûnõen kontrasztosak, a betûtalpak derékszögûek (Didot, Walbaum, Thorne, Corvinus, Zapf).

Betûtalpas, lineáris antikva: Egyptienne
A Napóleon által vezetett egyiptomi hadjárat idején nyílt meg az angolok érdeklõdése az egyiptomi mûvészet iránt. Az új irányzattal egy idõben alkotta meg Vincent Figgis az elsõ talpas lineáris betûváltozatot 1815-ben.
Grafikus jellegzetességei: a betûvonalakkal megegyezõ vastagságú betûtalpak. A 19. századtól kezdve fõleg reklám- és propagandacélokra alkalmazták (Memphis, Stymie, Karnak, Serifa, Lubalin Graph).

Betûtalp nélküli, lineáris antikva: Groteszk
Az elsõ ilyen stílusú betût 1803-ban Robert Thorne betûmetszõ és öntõ készítette el. Grafikus jellegzetességei: optikailag azonos vonalvastagság, a betûtalpak hiánya. A betûtalpas lineáris antikvához hasonlóan elsõsorban reklámcélokra alkalmazott, de egyre elterjedtebb a modern tipográfiában is (Akzidens-Grotesk, Helvetica, Futura, Univers, Gill, Syntax).

Egyéb antikvák: Varia
Az antikva típusok nem mindegyikét lehet reneszánsz, barokk, klasszikus jelzõvel illetni, így besorolásuk is nehezebb. A 20. század antikva betûit ugyanis egyéni jellemvonások határozzák meg.
Grafikus jellegzetességeik sem olyan egyértelmûek, mint a korábban tárgyalt típusoké, de elmondható, hogy ezek a betûformák többnyire a hagyományokhoz kötõdnek. Pennális jellegzetességei között meg kell említeni a vágott hegyû toll szerepét (Post-Antikva, Clearface Gothic, Optima, Friz Quadrata, Romic).

Clarendon
Ez egy 20. századi újságbetû, melyre nagyban jellemzõ a nyomdatechnikához való alkalmazkodás. Egy-egy újság általa lehet saját tervezésû, egyedien csak rá jellemzõ betûkészlettel rendelkezõ.
Grafikus jellegzetességei: optikailag közel azonos vonalvastagság, függõleges betûtengely, keskenyített betûszem, a szerifek vastagok, alig lekerekítve, egészében nézve félúton a klasszicista antikva és az egyptienne (talpas lineáris antikva) között. (New Century, Extended, Volta, Primus)

Írott típusok
Az írott betûtípus – vagyis egészen pontosan az azt imitáló gépi grafikum – hordozza leginkább az írómûvész szabadabb érzésvilágát, és a gépesség, a fegyelmezettség helyett az egyediség, a közvetlenség, a személyesség hangulatát kelti bennünk. Változatainak sajátosságai elsõsorban az alkalmazott íróeszközöktõl függenek, s a stílusdivatoknak minden más betûtípusnál fokozottabban alárendeltek.
Grafikus jellegzetességei: diagonális vonalvezetés, dinamikusan érvényesülõ kifejezésmód. A személyességet célzó reklámok felhasználása mellett gyakran találkozhatunk klasszikus regényekben is az írott típusú betûvel (levélrészlet). Megalkotásuk nem kötõdik egyetlen betûmetszõhöz, hiszen számos 18.-19. századi szépírómester közremûködött megalkotásukban (Zapf Canchery, Vivaldi, Mistral).

Dísz- és reklámbetûk
A századfordulón számos, a litográfia festõi lehetõségeit utánzó, dús ornamentikával, vonalhálókkal, figurális díszített címbetût és iniciálét jelentettek meg. Ezeknek a típusoknak korábbi elõzményei a tipográfia századai alatt létrejött fa- és rézmetszetek. Jellegzetességük vagy formai összetevõjük szerint nehéz csoportosítani õket, leginkább antikva, lineáris és rajzos változatait különböztetjük meg, de jellemzõ rájuk a "tartalomhoz a forma" fogalma is (Wide Latin, Chisel).

Gót betûk
A gót, vagy más néven fraktúr betûk ferde tartású, vastag hegyû tollal írott kézírások, melyeket a 11. századtól alkalmazták elsõsorban a kódexekben. Franciaországban keletkezett, majd késõbb, a gótika térhódításával általánosan használatos formává vált. Gutenberg 1456-ban ezt a betûtípust választotta a negyvenkét soros biblia elkészítésénél. Hazánkban kisebb a jelentõségük, inkább a német nyelvterületeken használatosak. Jellegzetessége még, hogy a törtvonalú betûk a szöveges formánál rácshatást keltenek, s nehezen olvashatók (Tudor, London).

Idegen betûk
Magyar vonatkozásban a görög és a cirill betûk játszanak komolyabb szerepet. A görög írásjelek fontosságát a tudományos munkákban való gyakori megjelenésük is mutatja. Mint önálló írásrendszer említést érdemel a héber és az arab abc. Az eklektikus, a szecessziós, az art deco, a konstruktivista és az epigraph típusoknak már a nevükben benne vannak az alapvetõ grafikai jellegzetességük, de néhány példát itt is érdemes megemlíteni.
Eklektikus (egymással ellentétes jegyeket tartalmazó) - Cheltenham, Bookman, Korinna, Souvenir, University, Roman, Clearface.
Szecessziós (stilizált, bizarr, játékos) - Arnold Böcklin, Benguiat, Desemona.
Art Deco (mûvészi, dekoratív) - Belwe, Anna, Industria, Bernhard.
Konstruktív (felépítõ jellegû) - Bauhaus, Variex, Triplex.
Epigraph (felirat jellegû) - Copperplate 31, Herculaneum, Charlemagne, Medici.

A betûfajták lehetnek:
Antikva (álló), Kurzív (dõlt), Kurrens (kisbetû), Verzális (nagybetû), Kapitális vagy Kiskapitális (amikor kisbetûk helyett a kisbetû méretével azonos nagybetûket használunk). Továbbá a betûfajtákat megkülönböztethetjük vastagságuk és szélességük szerint is.
Végül be kell állítanunk a betûk méretét mind a szövegben, mind a címekben. Ezt a betûfokozatokkal jelöljük, melyeket tipográfiai mértékegységben, vagyis pontokban adhatunk meg. Minden fokozatnak sajátos elnevezése van a legkisebb 4 pontos gyémánttól a 8-as petiten, 12-es cicerón, a 20-as texten át egészen a 48-as négy ciceróig. A paraméterek utolsó szempontjai a margók, és a sorköz, ahol a sortávolságnak lehetõleg nagyobb méretûnek kell lennie, mint a törzsméretek.

Szerkesztõi választás
Éppen e sajátos grafikai jegyek befolyásolják a szerkesztõi döntést a kiadvány tervezése során. A választást természetesen több tényezõ határozza meg.

- kiadvány funkciója,
- tipográfiai tartalma,
- szövegtartalma,
- terjedelem,
- sorozat,
- mûfaj,
- korhûség,
- nemzeti hagyományok,
- szabványok,
- szubjektív esztétikai érvek.

A 2006. évi felmérés alapján a legdivatosabb betûtípusok:










Az olvashatósághoz nélkülözhetetlen a tipográfiai és nyomdai eszközök helyes használata (sorköz, betûköz, betûfajta, betûszín, méret, festékezés, kiemelések, és a papírszín vagy háttérszín stb.) Rendkívül fontos az egyes betûtípusok olvashatóságának megtartása különbözõ környezetben is, hiszen egészen másként kell megtervezni egy kinyomtatásra szánt anyagot, mint egy kizárólag számítógépes képernyõn olvasott szöveget.

A reformmozgalmak és a szabad tervezõi gondolkodás ellenére is megmaradt népszerûségük a klasszikus antikváknak, mivel a lineáris betûk rendkívül fárasztják a szemet, s ebbõl adódóan nehezen olvashatók. Ezzel szemben a jól olvasható betûtípusok dinamikusak, amit például a talpacskák, a szerifek, továbbá a vastagabb és vékonyabb vonalak váltakozása, a ritmus biztosítanak.
Minél egyszerûbbek és letisztultabbak a betûformák, annál olvashatóbbak. A szakemberek a legjobban olvasható betûtípusnak a barokk antikvákat találták, mint például a Plantin, a New Times, és a Baskerville. Méretet illetõen kísérletek szerint a 9 (borgisz) és a 10 (garamond) pontos betûk a legolvashatóbbak, s a sorok ideális szélessége 18-22 ciceró.





































Hagyományok és íratlan szabályok

Végül a szöveg megjelenéséhez a szedési és tördelési munka is nagyban hozzájárul. A számítógép térhódítása óta természetesen ezt a feladatot is a nagyhatékonyságú tördelõi és szerkesztõ programok (pl. QuarXPress, Corel, Page Maker, Ventura stb.) vették át, melyek minõségre – a laikus elképzelésekkel ellenétében – nem mindig hozzák azt a produktumot, mint egykori manuális elõdeik.
Ebben a feladatban is számos régi és új hagyományt vagy íratlan, de általánosan elfogadott szabályt lehet felsorolni. Ma már az újságírásnál sem flekkekrõl beszélünk, hanem karakterben adjuk meg a teljes terjedelmet. Könyvszerkesztésnél nem ajánlják, hogy egy sorba 50-60 karakternél több kerüljön, s egy-egy sor 22-23 cicerónál szélesebb legyen, mert a túlságosan hosszú sorokkal megnehezítjük az olvasást. A B/5-ös-nél nagyobb méretû könyvnél már ajánlott hasábokat alkalmazni, s egy-egy oldal se tartalmazzon 40-45 sornál többet, hiszen a túlzsúfolt szövegáradat kedvét veszi az olvasóknak.
Lényeges az egyenletes szóközökre törekedni. Fõként a számítógépes szedésnél érdemes odafigyelni, hogy a tördelési okokból egymás alá került szóközök ne zavarják az olvasót. Ilyenkor a szóközöket lehet szûkíteni, tágítani, egyenletesen elosztani. A megnövelt szóköz azonban sose legyen az alapszóköz kétszeresénél nagyobb. A cél érdekében számítógépes szerkesztésnél egy adott határig betûtorzítást is alkalmazhatunk.
A tömbszedéssel csak indokolt esetben hagyjunk fel, de például a verseket szabadsorosan, vagy középre zártan is rakhatjuk. Az illusztrációk, képek beillesztése talán az egyik legnagyobb szabadságot nyújtó feladat, de az egyéni ízlés mellett azért itt is érdemes odafigyelni a harmonikus összképre, a szöveg és az illusztráció egyensúlyára, a betûtípus és a képtéma összeillõségére.
Nyomtatott formában elengedhetetlen a soregyen, (sorregiszter) vagyis kiadványunk minden oldalán azonos számú sornak kell lennie, mely szabályt követve a címek és az illusztrációk helyét a sorokban is pontosan megadhatjuk. Figyeljünk a sorvégi elválasztásokra, hiszen zavaró lesz, ha például egymás utáni sorokban ugyanazt a névelõt, vagy szótöredéket találjuk a sorvégén. A sorvégi írásjelek megfelelõ távolságra kerüljenek, mert nem szép a sorvégi tapadás. Ahogyan az illusztrációkkal, és az új bekezdésekkel, a sor eleji behúzással szintén ritkíthatjuk, élvezhetõbbé tehetjük a szövegáradatot.
A címsorok és az alcímek formáját, helyét, szövegtõl való távolságát egy kiadványon belül következetesen tartsuk meg, figyeljünk az értelemszerû tagolásra, a sorok arányos leosztására. Címeket lehetõleg ne válasszunk el, és ne használjunk oldalainkon úgynevezett fattyúsorokat, mert az új oldalon nem túl kellemes élmény az elõzõben megtört mondatot befejezni. Látványnak sem szép, amikor egy új oldal, új fejezete elõtt még valahonnan lemaradt mondattöredéket, szövegtöredéket találunk. Alapvetõ szabványként ismernünk illik az apró írásjelek helyes használatát, az idézõjelek megfelelõ állását, vagy a betûk kövérítése helyett – ami könnyen felboríthatja a szövegoldal harmóniáját – a kurzív, dõlt betûs kiemeléseket. Elfogadott szabály a versek folyamatos szedésénél a verssorok ferde vonallal való elválasztása, a számok oszlopos szedése a helyi érték szerint, és hogy egy szépirodalmi szövegben a számokat betûkkel kell kiírni.

Nos, bízom benne, hogy a tipográfiai szabályok ismertetése ellenére felsejlik szándékaimban a kreativitás felébresztése, és bátorítás az új technikai lehetõségekben való önkifejezésre. Fõként a ma divatos saját online oldalak szerkesztésében rejlik nagy szabadság, de az egyéni tervezésnél az elõnyös külsõ, stílusos önkifejezés megtalálásához, a mûvészeti (vizuális) eszközök alkalmazásához éppúgy elengedhetetlen némi érzék és szakmai tudás. Egyrészt remélem, hogy mindenkinek sikerült kedvet csinálnom a kiadványtervezés kipróbálásához, másrészt a grafológusokat megóvnám attól a naív (ösztönös) elemzési módszertõl, hogy tudatos tipográfiai ismeretek nélkül könnyelmû személyiségelemzésbe kezdjenek a könyvmûvészek (képzett dizájn mesterek) körében.

R. Eller Gertrúd
grafológus, szerkesztõ

Forrás: Gyurgyák János – Szerkesztõk és szerzõk kézikönyve 1997.
www.designprog.net










R. Eller Gertrúd