Nyitólap Magunkról Legújabb szám
 
Grafodidakt
-Szellemi Műhely
-Írásszakértő
-Gyermekrajz-Szimbólumok
-Mentálhigiéné
-Média-Humán
-Oktatás - Szakmatörténet
-Nevelési Tanácsadó
-Színes
-Pszichológia
-Nagyító alatt
-Pantheon
-Mesterségük címere
websas.hu
Nyitólap / Rovataink / Tartalom
A Biblia mint könyv

A fõként szájhagyományon alapuló kultúrákban az írott szónak különös jelentõsége volt. Nem volt véletlen, hogy Isten írott formában adta a törvényt Izrael népének. Az írásban való rögzítés tekintélyt, súlyt ad a szavaknak, mivel azok így akár évszázadokon át változatlanul megõrizhetõvé (és megõrizendõvé) válnak, bárki számára hozzáférhetõk, elemezhetõk, tanulmányozhatók, másolhatók lesznek. Különösen fontos ez Isten szava esetében.

1. A "Biblia" szó
Maga a görög szó, a jelentése "könyvek". A Biblia más, a Bibliában található nevei: "az Írás" (Ézs 29:18, Lk 4:21), "az Írások" (Dán 9:2, Jn 5:39), "a Szent Írások" (2Tim 3:15) vagy "a Törvény és a Próféták" (Róm 3:21), "az Ószövetség" (2Kor 3:14) stb.

2. Szöveghordozók
Isten parancsolatait elõször saját kezével, saját kezûleg készült kõtáblákra írta a Sínai-hegyen. Ezekrõl annyit tudunk még, hogy mindkét oldalukon tele voltak írva, méghozzá Isten kézírásával (2Móz 32:15-16). Amikor Mózes visszatért Izrael táborába, a nép bálványimádását látva elkeseredésében összetörte õket. Ezután Mózesnek – Isten utasítására – új táblákat kellett készítenie, melyek a régihez hasonlóak voltak, és melyekre ismét Isten írta rá a szöveget. Józsué a honfoglalás befejezése után ugyancsak kõre, méghozzá meszelt kövekre írta a törvényt az Ebál hegyén (Józs 8:32), Mózes elõzetes utasításainak megfelelõen (5Móz 27:1-8). A tízparancsolattal együtt kapott részletes törvénykönyet azonban, melyeket a szövetségláda oldalá­hoz rögzítve kellett hordozni (5Móz 31:24-26), minden bizonnyal valamilyen könnyebben szállítható alap­anyagra, az akkoriban használt papirusz- vagy bõrtekercsekre írák.
A papirusz Egyiptomból származik, és kb. i. e. 3000 óta készítették. Alapanyaga egy sásfajta, mely a Nílus mocsarában volt õshonos, de mára már jórészt kipusztult. A papirusznád finom rostú belét lemezekre szelve, két rétegben, keresztrostosan összeragasztották, aztán addig ütötték vagy préselték, amíg a megfelelõ vastagságot elérte. A megszárított lapokat horzsakõvel simára dörzsölték, szabványméretre vágták, majd egymáshoz ragasztották vagy varrták, és két rövid farúdra tekerve tekercs­ként (héberül: megilla) tá­rolták. A papiruszra írt kéziratok érdekes módon leginkább Egyiptomban és Júdea száraz pusztájában, a rendkívül száraz éghajlatnak köszönhetõen maradtak fenn (pl. Alexandria). A papirusznádat az Ószövetség is megemlíti (2Móz 2:3, Jób 8:11), de nem írásra használt anyagként.
A pergamen a kis-ázsia Pergamon királyságából származik. Plinius, római történetíró (i. sz. 61/62-113) feljegyzései szerint II. Eumenész király (i. e. 197-159) a híres alexandriai könyvtárhoz hasonlót szeretett volna létrehozni, de vetélytársa, Ptolemaiosz Epifánész egyiptomi uralkodó (i. e. 205-182) megtiltotta a papirusz kivitelét, hogy tervét meghiúsítsa. Ezért Eumenész kecskék és juhok bõrének speciális kikészí­tésével gyártott anyagra iratta a könyveket. A pergamen anyaga a papirusznál jóval idõtállóbbnak bizonyult, de olyan drága volt, hogy a szöveget habkõvel ledörzsölve és mészkõvel fehérítve gyakran újrahasznosí­tották (ezek az ún. palimpszesztek). A borjú- vagy antilopbõrbõl készült, különleges minõségû pergament vellumnak nevezték, gyakran bíborszínûre festették, és arany vagy ezüst tintával írtak rá. A pergament az Újszövetség is megemlíti (2Tim 4:13), ui. Pál arra kéri Timóteust, hogy vigye el neki a köpenyét, a könyveit, de mindenekelõtt a pergamenjeit, melyet Troászban Kárposznál hagyott.
Az i. sz. 1. századtól a papirusz- és pergamenlapokat a mai könyvhöz (görög biblion) hasonló alakban kezdték összefûzni (kódexek), amelyet jóval könnyebb volt szállítani és használni. Az Újszövetség ismert legkorábbi kéziratai is jórészt kódex kötésûek. A zsidók azonban egészen a középkorig ragaszkodtak a tekercs formátumhoz, és az orthodox zsidó közösségek liturgikus célra szánt szövegeit még ma is tekercsre írják. Sokáig abban látták a kódexek elõnyét, hogy a tekercsekkel ellentétben mindkét oldalukra lehetett írni, de találtak olyan tekercset is, melynek mindkét oldalán szerepelt írás; vsz. erre utal Ezékiel könyvének következõ részlete is: "Láttam, hogy egy kéz nyúl felém, és egy irattekercs volt benne. Kiterítette elõttem, és az tele volt írva mindkét oldalán. Siratóének, sóhaj meg jajszó volt ráírva." (Ez 2:9-10) A tekercsre hasábokra osztva írták a szövegeket, fogantyújához vagy hátoldalához gyakran függõcimkét (görögül: szillübosz vagy szittübosz) erõsítettek, mely a mai könyvek gerincéhez hasonló funkciót szolgált – így nem kellett kinyitni a tekercset ahhoz, hogy tudják, mi van benne.
A tinta rendszerint koromból (szénbõl) és valamilyen ragasztóanyag keverékébõl készült. Az íráshoz eleinte kemény nádból készült tollakat használtak. A lúdtollal való írás valószínûleg a görögöktõl származik, az i. e. 3. századból.
A régészek a bõrön és a papiruszon kívül cserépre, kõre és rézlemezre írt szövegeket is találtak (rövid bibliai áldások, imák, Tízparancsolat, stb.). A kínai eredetû papír viszont csak a mórok közremûködésével, a 9-10. század környékén jelent meg Európában, a bibliai és liturgikus szövegek alapanyagául pedig csak a 13. században kezdték el használni. A 15. században a könyvnyomtatás feltalálása végül teljesen kiszorította a pergament.

3. Tipográfia
A hívõ zsidóknak az Ószövetség szövege iránti mély tiszteletét illusztrálja az a sok, másolásra vonatkozó elõírás, melyet a Talmudból (a zsidó hagyomány i. sz. 2-5. század között összegyûjtött és írásba foglalt gyûj­te­ményébõl) ismerhetünk meg. Pontos, aprólékos, mai szemmel nézve talán kicsit túlzásnak is tûnõ elõírások szabályozták a kéziratok formai megjelenését, a felhasznált eredetét, de még a másolás körülményeit is. Így például a kézirat
• csak kultikusan tiszta állat bõrére készülhetett, és tiszta állat inaiból készített zsineggel szabadott össze­fûzni
• a kéziratlapot írás elõtt gondosan meg kellett vonalazni, még 3 szót sem szabadott vonalazás nélkül leírni
• a hasáboknak 48-60 sorból, soronként 30 betûbõl kellett állniuk
• a tinta csak fekete lehetett, és pontos recept alapján készült
• a betûk között haj- vagy drótszál méretû, a fejezetek között kilenc betûnyi távolságot kellett hagyni, a könyvek közti beosztás három sornyi kellett, hogy legyen
• a másolás alapjául csakis hiteles kézirat szolgálhatott, melytõl a másoló nem térhetett el
• egyetlen szót vagy betût sem volt szabad emlékezetbõl, ellenõrzés nélkül leírni
• másolónak teljes figyelmét a másolásra kellett fordítania, még akkor is, ha közben esetleg egy király szólt volna hozzá, különösen Isten nevének a leírásakor
• a másoló csak zsidó lehetett, és rituális tisztálkodás után, tiszta zsidó ruhába öltözve foghatott a máso­láshoz.

A héber írás ún. kvadrát (négyzetes) írás, ami azt jelenti, hogy a betûk alakja belefér egy négyzetbe. Ez a forma a perzsa korszaktól vált gyakorlattá. A kvadrátírás megjelenése elõtti, ún. paleo-héber írásmóddal ta­lálkozhatunk azonban a kvadrátírással írt szövegekben is, Isten nevét például sok régi héber iratban ezzel az írásmóddal írták le. Az írás az általunk megszokotthoz képest éppen fordítva, jobbról balra történt, a sorok pedig fentrõl lefelé követik egymást.
A héber írásnak két nagy korszakát különböztetik meg: a punktálatlan (nem pontozott) és a punktált (pontozott) írás korát. Az õsi héber nyelvû írás ugyanis nem rögzítette a magánhangzókat. A héber nyelv sajátságai miatt ez nem okozott gondot, amíg a héber volt Izrael beszélt nyelve. Késõbb, a babiloni fogság után azonban az arám vált a mindennapi beszélt nyelvvé, az írástudók pedig szájhagyomány útján adták tovább a szent szövegek helyes kiejtésének módját. A zsidók szétszóratása, azaz i. sz. 70 után azonban egyre szükségesebbé vált a kiejtés írásban való rögzítése. A magánhangzók jelzésére fejlesztették ki az i. sz. 6. századtól az ún. punktációs (pont-) rendszert, amely a betûk alatt, felett, illetve közepében pontokkal, vonal­kákkal jelzi a magánhangzókat. Többféle rendszer is létrejött, de végül az ún. tibériási változat terjedt el. Az élõ héber nyelvben, a bibliai szöveg olvasásánál és a nyelvkönyveknél általában a szefárd kiejtési hagyo­mányt követik.A régi héber nyelvû írásokat ezenkívül az írás módja szerint is meg szokták különböztetni: létezik formális, archaikus, félformális vagy kurzív (folyó-) írás.
Az ókori görög írás a héberhez hasonlóan nem tartalmaz sem írásjeleket, sem kis- és nagybetûket. A görög írás iránya viszont megegyezik az általunk használttal, és a kiejtés módja sem olyan bonyolult, mint a héber esetében. A felhasznált betûtípusok szerint megkülönböztetünk nagybetûs (majuszkuláris vagy unciá­lis) és kisbetûs (minuszkuláris) írást, illetve az írásmód tekintetében nyomtatott vagy folyóírást. Az õsi gö­rögnyelvû újszövetségi iratok mind nagybetûs írással készültek, a kisebb helyigényû minuszkuláris írással készült kódexek csak a 9. században jelentek meg.
A héber kéziratok már a babiloni fogság után használtak szakaszolást. A Biblia mai fejezet­beosztása azonban középkori eredetû: Stephen Langton an­gol érsek munkája (1205), a versbe­osztás pedig Robert Eti­enne párizsi nyomdászé (1551). A fejezet- és versbeosztás nagy elõnye a lokalizálás: segít­ségével könnyebb megtalálni azt a részt, amit keresünk, illetve a teljes Bibliának egy témáról szóló részleteit is könnyebb átlátni, ha felsorolhatjuk az összes "helyet". A beosztás hátránya ugyanakkor, hogy a szöveg folyama­tosságát a tkp. önkényes fejezethatárok idõnként vitatható módon törik meg. További kísértést jelent a (különben prózai szövegek) "versek"-ként történõ felhasználása érvelés közben: a szöveg gondolatme­ne­tébõl kiragadott mondatok látszólag igazolhatnak egy kijelentést, miközben eredetileg egészen másról szóltak.
A héber Biblia teljes szövegének elsõ nyomtatott kiadása 1488-ban jelent meg Soncinóban. A 16. századi bibliafordításoknál alkalmazott fejezetbeosztás a héber Biblia 1571-es Montanus által készített kiadásában jelent meg. A héber szöveg legpontosabb kritikai kiadása hosszú idõn keresztül Rudolf Kittel 1937-ben kiadott Biblia Hebraica-ja volt, mely az összes akkor ismert kézirat szövegének figyelembe vételével ké­szült. Ennek mai, átdolgozott változata a Biblia Hebraica Stuttgartensia, a Deutsche Bibelgesellschaft (Stuttgart) és a United Bible Societies (New York) közös kiadása. A 20. század második fele óta ezekbõl készülnek a bibliafordítások.
A görög Újszövetség elsõ nyomtatott kidása 1516-ban jelent meg, és Rotterdami Erasmus, holland humanista tudós munkája volt, amely még csekély számú görög kéziraton nyugodott. A hagyományos protestáns bibliafordítások (Károli, King James és Luther revíziók) mind az ún. textus receptus (elfogadott szöveg) alapján készültek, de ez manapság már elavultnak tekinthetõ. Az újszövetségi görög szöveg kutatása fõleg a 19. században élte reneszánszát (Tischendorf, Wectcott-Hort stb.), de a modern bib­lia­fordítások mind a Nestle-Aland-féle Novum Testamentum Greace, (Stuttgart, DBG) illetve az azonos szövegû, de egyszerûbb jegyzetelésû The Greek New Testament (New York, UBS) szövegkiadásán alapulnak. A szö­vegkritikai munkálatok tudományos elveit és az egyes részletekkel kapcsolatos döntéseket a kiadók termé­szetesen doku­men­tálták (Bruce Metzger: Textual Commentary to the Greek New Testament, UBS).

4. Nyelv
Az Ószövetség nyelve héber (helyenként arám), az Újszövetség nyelve görög (koiné, a klasszikus görög korabeli nemzetközi köznyelvi válto­zata).
A héber nyelvet a sémi nyelvcsalád északnyugat-sémi ágába sorolják. Öt fejlõdési szakaszát szokás elkü­lö­níteni: bibliai, misnai, rabbinikus, középkori és modern. Az ószövetségi iratok a bibliai héber nyelven íródtak. Az arám nyelv szintén a sémi nyelvcsaládba tarozik, de annak észak-sémi ágába. A babiloni fogság után ez vált a zsidóság általánosan beszélt nyelvévé, Jézus és tanítványai is arámul beszéltek. Arám nyelvû szakaszok általában ott találhatók az ószövetségben, ahol az arám nyelven írt levelet, rendeletet vagy be­szédet idéz (Ezsd 4:6-8,18; 7:12-26; Dán 2:4-7:28).
A görög nyelv az indo-európai nyelvcsaládba tartozik. Ennek is öt fejlõdési szakaszát szokták említeni, úgymint: homéroszi, attikai, koiné bizánci és modern. Az újszövetségi iratok koiné nyelven íródtak, amely a Római Birodalom akkori "közlekedõnyelve" volt, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az evangélium minél hamarabb elterjedhessen "széles e világon". Megjegyzendõ, hogy az Újszövetség írói szinte mind arám anyanyelvûek voltak, és eltérõ szinten beszélték a görögöt, ezért írásaikban gyakoriak a klasszikus görögtõl eltérõ fordulatok. Ezekrõl a középkorban úgy vélték, hogy valamiféle isteni nyelvezetrõl tanúskodnak, a felvilágosodás idején pedig hibás görögségrõl beszéltek, de minél több korabeli koiné szöveg került elõ, annál világosabbá vált, hogy ezek a részletek a korabeli köznyelven íródtak, és a szerzõk anyanyelvi gon­dolkodásmódját tükrözik (ún. hebraizmusok vagy arameizmusok).

5. Felosztás
A keresztény Bibliának két része van: Ószövetség (katolikusok: 46 könyv, protestánsok: 39 könyv) és Újszö­vetség (27 könyv). Az izraeliták csak a héber szövegeket tekintik Bibliának (amit a keresztények Ószövet­ségnek neveznek), az Újszövetséget nem fogadják el.
Az Újszövetség könyveinek listája a katolikus, ortodox és protestáns kánonban azonos (27 könyv), csak a könyvek, levelek címeinek a helyesírásában vannak kisebb eltérések (pl. Kolossé / Kolossze): Máté evangéliuma (Mt), Márk evangéliuma (Mk), Lukács evangéliuma (Lk), János evangéliuma (Jn), Apostolok Cselekedetei (ApCsel), a rómaiaknak írt levél (Róm), a korinthusiaknak írt elsõ és második levél (1Kor, 2Kor), a galáciabelieknek írt levél (Gal), az efezusiaknak írt levél (Ef), a filippieknek írt levél (Fil), a kolosszeieknek írt levél (Kol), a thesszalonikaiaknak írt elsõ és második levél (1Thessz, 2Thessz), a Timó­teusnak írt elsõ és második levél (1Tim, 2Tim), a Titusznak írt levél (Tit), a Filemonnak írt levél, a zsidók­nak írt levél (Zsid), Jakab levele (Jak), Péter elsõ és második levele (1Pét, 2Pét), János elsõ, második és harmadik levele (1Jn, 2Jn, 3Jn), Júdás levele (Júd), János Jelenései (Jel).
Ami az Ószövetség könyveinek listáját illeti, a zsidó és a protestáns Biblia megegyezik, a katolikus Biblia néhánnyal többet soorl fel (a kánon kialakulásával más tanulmányunk foglalkozik) A héber Biblia könyveinek címei a protestáns és a katolikus Bibliában eléggé eltérõek, bár kis gyakorlattal azonosíthatók. A héber szavakon ugynais a történelem, konkrétan a görögös és latinos átírások (Septuaginta, Vulgata), illetve a magyar kiejtés sokat torzított.

www.apologia.hu



Gu-szi_Gu-Je